Így kérj bocsánatot a gyerektől, ha dühöngve kiabáltál vele

Melyik szülővel ne fordult volna már elő, hogy csúnyán kiborult a gyereke viselkedésétől, és pár pillanatra elvesztette a fejét? A szülőség velejárója, hogy kimerültségünkből, bizonytalanságunkból és saját lelki sérüléseinkből fakadóan olykor elszakad a cérna. Ilyenkor könnyen olyan eszközökhöz nyúlunk, amelyeket később mi magunk is megbánunk. Kiabálunk, fenyegetünk, esetleg oda is csapunk.

Mind tudjuk, hogy se nem javasolt, se nem érdemes így viselkednünk, hiszen jó hatással biztos nem lesz a gyerekünkre, de az ingerültség bizony nagy úr. Ezekben a percekben valójában tehetetlennek érezzük magunkat mind a helyzettel, mind a saját zsigeri reakciónkkal szemben. Az ezt követő bűntudat és önvád már többnyire várható. Aggódunk, hogy ezzel nemcsak rossz példát mutatunk, de rontunk is a kettőnk kapcsolatán, sőt talán még a gyerek önértékelésén is. A kijózanodott eszünkkel pedig nem mindig tudjuk, hogy mivel kárpótolhatnánk a helyzetet. Ha bocsánatot kérünk, azzal elveszítjük a szülői tekintélyünket? Egyáltalán jobb lehet attól, ha állandóan bocsánatot kérünk tőle?

Önvizsgálatunk, a saját magunkon végzett munka mindenképpen jó példát és segítséget jelent a gyerekeinknek, azonban nem ez az egyetlen módja annak, hogy jóvá tegyük a meggondolatlan viselkedésünket.

Mitől leszünk olyan idegesek?

Nagyon sokan fogadjuk meg magunknak már a családtervezés, várandósság idején, hogy sosem fogunk kiabálni vagy úgy beszélni a gyerekeinkkel, mint rendszerint a saját szüleink. Ez az elhatározásunk azonban általában hamar megbukik. A gyerekeink olyan viselkedéseket tudnak kiváltani belőlünk, amelyeket sokszor saját magunk sem értünk. Egyfelől persze ott vannak a külső körülmények: egy költözés, munkahelyváltás vagy anyagi helyzet okozta feszültség, de gyakran ennél sokkal  régebbről származó tapasztalatok és aggodalmak vezérelnek minket.

A gyerekeinkkel szemben érzett tehetetlenség a saját gyerekkorunkból származó sebeket is felelevenítheti, méghozzá azok különösebb felismerése nélkül. Ilyenkor védekezésből reagálunk haraggal és támadóan. Nem akarjuk újra (a gyerekeinkkel szemben is) átélni, hogy nem vagyunk elég sikeresek, önállóak, felelősségteljesek, vagyis elég jók és szerethetők. Ha jobban belegondolunk, a gyerekeink nem is ezt akarják a tudtunkra hozni. Ugyan sok játszma kialakulhat a helyzetek gyakori körforgásából, de az első jelenetek sosem rólunk, a mi minősítésünkről szólnak, hanem a gyerek saját nehézségeiről, amelyekre a szükségletei kielégítésével válaszolhatunk.

Bocsánatkérés

A gyerekeinkkel lehetünk őszinték, beismerhetjük a hibáinkat, az indokolatlan haragunkat, hiszen ezek általános emberi dolgok. Példát mutatunk a világ működéséről. Mindegyik életszakaszban vannak és lesznek nehézségek, amelyekkel meg kell szenvedni. Ha a gyerek látja, hogy mi is hibázunk olykor, mi sem tudjuk mindig kellően szabályozni a viselkedésünket, azzal ő is érzi, hogy nincs egyedül a saját megpróbáltatásaival. Az irántunk érzett tiszteletüket éppen hogy erősíthetjük azzal, ha indokolt esetben bocsánatot kérünk tőlük és megerősítjük, hogy mi is igyekszünk dolgozni magunkon. Így idővel ő is képes lesz erre.

Más lapra tartozik azonban, ha az állandó bocsánatkérésünket nem követi változás. Ha nem fektetünk energiát a saját ingerült megnyilvánulásaink kezelésébe, és a bocsánatkérést mint a probléma megoldását alkalmazzuk, az elveszíti értékét. A szavaink üressé válnak, a gyerek pedig egyre erősebben igyekszik számunkra jelezni, hogy a probléma nem oldódott meg. Jobb esetben a nem kívánt viselkedése ilyenkor felerősödik, látványosabbá válik, de van, hogy beletörődik és inkább magába fordul, és ez komolyabb lelki következményekkel fog járni az ő felnőttkorára nézve. A bocsánatkérésünk tehát fontos, a tetteink megfékezésén való munkát azonban nem helyettesítheti.

Kárpótlás kapcsolódással

Az első és legfontosabb feladatunk, hogy felismerjük ezeket a helyzeteket, és bevalljuk magunknak, hogy a dühkitörésünk nem volt se indokolt, se hatékony. Ehhez le kell higgadni, és ki kell tudnunk lépni a helyzetből: bevonulni egy szobába, üvölteni egyet a párnába, vagy mély levegőt venni és azt lassan, hosszan kifújni. A gyerekek sem szívesen borítanak ki minket. Jó esetben mi jelentjük számukra a mindenkori biztonságot, de mikor éppen tőlünk éri őket az elutasítás, a belső feszültségük tovább nő.

A kapcsolódás mindig kulcsfontosságú a problémamegoldásban. Először (a fentebbi módokon) önmagunkkal kell tudnunk összhangba kerülni, s a gyerekkel csak ez után. Aletha J. Solter Gyógyító és kapcsolódó játékok című könyvében olyan közös játékokat javasol erre a helyzetre, amik megfordítják a helyzetet, és játékosan engedik, hogy a gyerek uralkodhasson felettünk. A feszültséggel teli helyzetekben általában mindketten alkalmatlanok vagyunk a kapcsolódásra, de a történések későbbi újraélése segíti a gyerek élményfeldolgozásának eredményességét. Bábozáson, szerepjátékokon keresztül a gyerek esélyt kap, hogy kivetíthesse a gondolatait, érzéseit, és kicsit felülkerekedhessen a szülőn, helyreállítva valamennyire a lelki egyensúlyát. Az ún. nonszenszjátékok is (eltúlzott viselkedések, a szülő magatartásának kifigurázása) segíthetik, hogy a kiabálások emléke nevetésbe torkolljon. Mondhatjuk, hogy anya feje mint egy levegővel teli, kilőtt lufi irányíthatatlanul végigrepült a szobán, vagy hogy apának is felforrt az agyvize, de levéve a tűzről, finom nyugtató teát lehet belőle készíteni. A fantáziánkra van bízva.

Ezek a játékok gyereknyelven szólnak, és együttműködést tesznek lehetővé köztünk. Mindketten aktív részesei lehetünk a játéknak, váltogatva a szerepeket, s így lehetőséget adva a gyereknek is arra, hogy a szülei megerősítésével megélje az ellenérzéseit. Újra kapcsolódhatunk, mert bizalommal vagyunk felé, ami biztonságot teremt a számára. S talán ezek a játékok nemcsak a feszültségek oldására, de a gyakori, kritikus helyzetek jobb kezelésére is megoldást nyújthatnak.