Egy mérgező kapcsolatból nehéz a kiút, és még egy kicsivel nehezebb megbocsátani magunknak a választásunk miatt. Csupa-csupa nehéz érzés közepette a társadalom hajlamos büntetni minket a „minek ment oda” jellegű okfejtésekkel, miközben empátiára és elfogadásra lenne igazán szükség.
Gyakran nehéz túltenned magad a sérelmeken, amikor valaki – különösen egy hozzád közel álló személy – megbánt téged, és eljátssza a belé vetett bizalmat: a neheztelés érthető, de hosszú távon mind a saját lelki egészségedre, mind a másik féllel való kapcsolatodra károsan hat. Összeszedtük, mik azok az indokok, melyek miatt nem tudsz megbocsátani másoknak, és miért érdemes ezeken túllendülnöd.
Az érzelmi bántalmazó kapcsolatot nem elég fizikailag elhagyni: a keletkezett szégyenérzetet nem olyan egyszerű elengedni, pedig az önmegbocsátás nélkülözhetetlen része a gyógyulási folyamatnak.
Kétféle ember létezik. Van a haragtartó, és van, aki egy idő után megbocsát. Mit veszít vajon az egyik, és mit a másik? A haragtartót érzelmei és igazságérzete arra készteti, hogy a bűnös ne ússza meg a dolgot olyan könnyedén. De nagyon úgy tűnik, hogy ez a döntés a saját életére nagyobb hatással van, mint hinné.
A megbocsátás a léleknek és a testnek is kifizetődő a pszichológusok és kutatók szerint. Szüleidnek is lehetséges, hogy érdemes megbocsátanod, de legalábbis komplexebben szemlélned a múlt sebeit.
A család sajnos nem mindenki számára az az idealizált béke szigete, aminek képzelni szeretjük. Az érzelmi és testi bántalmazásnak, amit az ember a szüleitől elszenved, komoly, a felnőttkorba nyúló következményei vannak, de ennek a megfelelő kezelése a legtöbbször komoly dilemmát okoz a már felnőtt gyereknek.
A koronavírus ellenére a ma világára talán még mindig az az alapgondolat jellemző, hogy legyünk nagyok. Ha nagy vagy, sikeres, híres és népszerű, akkor majd boldog leszel. Pál Feri atya szerint azonban ez inkább nincs így, mint így van. Mégpedig azért nincs így, mert az ember kicsi – még azok is, akik önmagukat nagynak tartják. Azért kicsi mindenki, mert mindenki véges, esendő, mulandó. Mindannyian meg fogunk halni, és még el is fognak felejteni minket. A kérdés az, hogy hogyan lehetünk akkor jól? Hogyan élhetünk tartalmas életet? A kicsi ember nagy lehetőségéről, a múlt erőforrásként való felhasználásáról és a szabadon alakítható jövőről beszélt Feri atya a Három Királyfi, Három Királylány rendezvényén. Beszámoló.
A gyerekeink olyan viselkedéseket tudnak kiváltani belőlünk, amelyeket sokszor saját magunk sem értünk. Hiába fogadtuk meg, hogy sosem kiabálunk vagy beszélünk úgy, mint a saját szüleink velünk, mégis megtörténik. De vajon számít-e a megbánásunk, és tehetünk-e valamit kárpótlásul?
Az összes bennünk rejlő lehetőség közül talán a megbocsátást a legnehezebb megvalósítani, és mégis, talán ez változtatja meg leginkább az életünket – írja Shauna Shapiro pszichológusprofesszor és bestsellerszerző. Egy előző cikkünkben arról volt szó, hogy mennyire megéri testi és lelki jóllétünk szempontjából, ha megbocsátunk a minket ért sérelmekért, most pedig azt nézzük át, hogy mit is jelent valójában a megbocsátás.
„A szenvedésem okozói iránti rossz érzéseim csak az én lelki békémet teszik tönkre. De ha megbocsátok, a lelkem békére lel.” A dalai lámától származó idézet össze is foglalja, hogy miért fontos a megbocsátás. És hogy ez nem csak olyan jól hangzó, vagy igaznak és erkölcsösnek tűnő mondás, azt számos pszichológiai kutatás támasztja alá.
Áldozatok és jó érzésű emberek sokszor évekig, évtizedekig várják, hogy belássa tettét, bocsánatot kérjen az, aki valami megengedhetetlent tett. Felesleges erre várni, nem fog bekövetkezni. Az ember önfelmentési képessége határtalan.
Ha nem vagyunk tudatában káros párkapcsolati hiedelmeinknek, nagyobb eséllyel ismételjük meg azokat a viselkedésmódokat, amelyek korábbi társas kapcsolatainkban is a sikeres interakciók és a boldogság útjában álltak.
