Áldozatok és jó érzésű emberek sokszor évekig, évtizedekig várják, hogy belássa tettét, bocsánatot kérjen az, aki valami megengedhetetlent tett. Felesleges erre várni, nem fog bekövetkezni. Az ember önfelmentési képessége határtalan.
Vannak azok a helyzetek, amikor figyelmetlenségből, lustaságból, vagy egyszerűen azért, mert túlságosan el van foglalva az ember saját magával ahhoz, hogy másokat észrevegyen, megbántunk valakit. Rálépsz a másik lábára a villamoson. Fáradt és figyelmetlen vagy, ezért hibát vétesz a kimutatásban. Elfelejted édesanyád születésnapját. Ezekben a helyzetekben a legtöbb ember számára nem jelent nehézséget bocsánatot kérni. Néha nehezebben, néha könnyebben meg is teszik azt. Többnyire őszintén, van, hogy reflexből.
És vannak azok az esetek, amikor egy ember olyan bűnt követ el egy vagy több másikkal szemben, ami örök életre szóló sebet, törést okoz. Amiből évek munkája vagy akár lehetetlenség kigyógyulni. Sok esetben ezeket a tetteket nem véletlenségből, hanem tudatosan, néha hosszú időn keresztül ismétlődően teszik meg az elkövetők. A sérült másik fél, a bántalmazott igyekszik tovább élni, próbál kigyógyulni, rengeteg lelki energiát fordít arra, hogy feldolgozza a vele történteket, és továbblépjen. A legtöbben úgy érzik, hogy segítene számukra a gyógyulásban, ha az ember, aki bántotta őket, elismerné, hogy mit tett, és bocsánatot kérne. Ez azonban a legtöbb esetben nem történik meg.
Dr. Harriet Lerner pszichológusként két évtizede tanulmányozza a bocsánatkérést, azt, hogy az igazán nagy bűnök elkövetői hogyan (nem) kérnek bocsánatot. Tapasztalatait összegzi a Why won’t you apologize (Miért nem fogsz bocsánatot kérni?) című könyvében, amit nem azoknak írt, akik a bűnök elkövetői, sokkal inkább azoknak, akik az ellenük elkövetett bűnök áldozataiként hiába várnak a beismerésre. Legutóbbi cikkében leírja egy lelkipásztor esetét, aki istenhívő, magát büszke, erkölcsös embernek tartó férfiként mind a négy lányát sorozatosan megerőszakolta. Az „erős családi értéket” valló férfi azzal magyarázta tettét, hogy nem akarta, hogy a szexualitásba más férfiak, nőket kihasználó szemetek vezessék be a lányait. Lerner azt mondja: „sosem felejtem el azt a kirobbanó, önigazoló dühöt, amit irántam mutatott, mikor megkérdeztem, hogy egyetlen fiát is bevezette-e a szexualitás világába. Felemelkedett a székéből, szinte odaköpte a nevem: dr. Lerner, az bűn lett volna.”
Minél szörnyűbb az elkövetett tett, minél nagyobb a szégyen, amit éreznie kellene, annál nehezebb az elkövető számára empátiát érezni az áldozatával kapcsolatban és bűntudatot átélni.
Inkább azt mondják: nem olyan nagy ügy; nem az én hibám volt; az ő érdekében tettem; szinte kért rá, hogy megtegyem. Az ember önáltatási képessége szinte határtalan. Legyen szó személyes vagy akár politikai kontextusról, minden ember képes a védekezés, önigazolás (defenzivitás) olyan falait maga köré húzni, amik mögött nem kell szembesülnie azzal, hogy megsértette saját legfontosabb értékeit, vagy hogy bántott másokat.
Egy szélsőséges példa, a lúgos támadó
A „lúgos orvos” ügye ma a legnagyobb port felverő bűntény. Az orvos, Bene Krisztián Renner Erikát 2013 márciusában a saját otthonában megtámadta, elkábította, levetkőztette, megkötözte kezét-lábát, maró lúggal leöntötte a nemi szervét és az egész altestét, majd magára hagyta. Az ügy tárgyalásában néhány napja is újabb fejlemények történtek – de most nem ez a lényeg. Inkább arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy mennyire abszurd, ahogy Bene Krisztián a folyamatos tagadás mellett mennyire nem mutatja az együttérzésnek, empátiának, a brutális bántalmazás miatt érzett rossz érzésnek semmi jelét. Míg a sokat látott, a tényekkel már tisztában lévő, független orvos-szakértők megrendültek a sérülés képeit látván, addig Benén (akinek pedig a volt „szerelme” Erika) semmilyen együtt érző megnyilvánulás nem látszik. Az őt mosdató, védő beszédekben és oldalakon valamiféle intellektuális levezetés van, teljes mértékben hiányzik az empátia, az áldozat iránti emberi érzés. Ahogy Erika ügyvédje fogalmazott: Bene saját tettének jogi következményeit képtelen elfogadni, menthetetlen helyzetben is tagad, megbánást nem tanúsít…
Felnőttek, akik úgy érzik, hogy gyerekkorukban érzelmileg bántalmazták őket a szüleik, nagyon vágynak arra, hogy a szülő elismerje a hibáját, lássa be, hogy viselkedésével, kritikáival, utasításaival, érzelmi zsarolásával, alkoholizmusával vagy elhanyagolásával mennyi kárt okozott a gyerekének. Erre a szülők a legritkább esetben képesek, és sokszor ez az ok vezet ahhoz, hogy a gyerek úgy dönt, megszakítja a kapcsolatot szüleivel. Nem tudok anyámmal beszélni, nem látja be, hogy mennyit hibázott, csak védekezik, vagy meg sem hallja, amit mondok.
Van egy elég elterjedt hiedelem arról, hogy a bántalmazottaknak ahhoz, hogy meggyógyuljanak és továbblépjenek, meg kell bocsátani annak, aki elkövette ellenük a bűnt. Sajnos sok áldozat hiszi azt, hogy ennek így kell lennie, és magukat vádolják azért, mert nem képesek a megbocsátásra. Ez az önvád, és ez a hit a megbocsátás szükségességében az akadálya a gyógyulásnak, nem pedig a megbocsátás hiánya. A sérülést szenvedett emberekkel foglalkozó terapeuták, mint amilyen Harriet Lerner, vagy Susan Forward azt mondják, hogy nem szükséges a továbblépéshez a megbocsátás.
Áldozatként talán könnyebb ezt elfogadni akkor, ha látod, hogy csak annak lehet megbocsátani, aki valamiképp „kiérdemli” azt. Beismeri azt, hogy mit tett, őszinte sajnálatot érez az általa okozott károkért, és kéri a megbocsátást. De akik igazán komoly dolgokat követtek el veled szemben, akik olyan dolgokat tettek, ami ellenkezik a normális értékrenddel, azok nem képesek belátásra. Számukra a tagadás, az önfelmentés a túlélésükhöz szükséges. Önáltatásuk csapdájában ragadtak és sosem lesznek képesek szembenézni azzal, amit tettek.
Szóval, ha úgy érzed, hogy ártottak neked, és arra vársz, hogy bocsánatot kérjenek érte, ne töltsd ezzel az idődet. Az ember optimistán, szeretettel, mások támogatásával képes enélkül is továbblépni – már nem kell tovább függeni attól, aki a legtöbbet ártotta neked.
