Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Amikor tavaly nyáron arról szóltak a hírek: egy gyerektábor felügyelője – aki ráadásul karateedző – az egyik rá bízott gyermek alól kirúgta lábát, majd szóban is bántalmazta, okkal szörnyedtünk el. A történet azonban itt még korántsem ért véget.
A férfiról kiderült, hogy nem egyszer hibázott, rendszeresen előfordult vele, hogy erőszakot alkalmazott a gyerekekkel szemben, de történt ennél is rosszabb is. Egykori tanítványainak egyike szexuális erőszakkal vádolta meg, melyet elmondása szerint 17 éve követett el vele szemben a férfi.
A karateedzőt a régi ügyben nem vonják felelősségre
A kisfiú felrúgása miatt a férfival szemben indított büntetőper még folyamatban van, azonban a második, szexuális erőszak miatt indított eljárást megszüntették. Az indok nem az, hogy a vád hamis lett volna: egyszerűen elévült az ügy. Fél évvel azután, hogy a Till Tamás-gyilkosság elkövetőjével szemben is felmerült, talán nem is büntethető már semmiképpen a borzalmas cselekedetért, mivel az elévült, újabb eset kapcsán gondolkodhatunk el azon, vajon
tényleg helyes-e erkölcsileg egy olyan jogrend, amely egy ennyire megdöbbentő cselekmény kapcsán is lehetővé teszi azt, hogy az elévüljön.
Egy gyermekkel szemben elkövetett szexuális erőszak – az esetet nevével vállaló fiatal nő 13 éves volt akkor, amikor ez megtörtént vele elmondása szerint – olyasmi, amit nem lehet nem a legsúlyosabb bűntettek közt számon tartani. Azt, hogy az eseménynek milyen hatása volt az áldozatra, jól mutatja, hogy az elmúlt 17 évből 15-öt töltött pszichoterápiában az események feldolgozására törekvő nő. Részéről hatalmas bátorság, nagy döntés volt kiállni és vállalni a vádló szerepét, amely remélhetőleg hozzájárulhat ahhoz, hogy az elkövető soha többé ne foglalkozhasson gyerekekkel, bármilyen ítélet is születik aktuális ügyében.
Elévült – és ennyi
A szexuális erőszak elszenvedője számára egy ilyen eljárás elindítása, a feljelentés megtétele traumatikus eseménysorozatot jelent. Az emlékeiből minden bizonnyal kitörölhetetlen eseményt ismételten, a lehető legalaposabban, a részleteket is kiemelve felidézni még 15 év terápia után is embert próbáló feladat lehet.
Az, hogy valaki ilyesmit vállal ennyi idő elteltével, komoly lelkierőre utal. Hogy ennek „jutalma” végül egy megszüntetett eljárás, egy egyszerű indoklás – „elévült” – legyen, az tömegek igazságérzetével ütközik.
Az áldozatot kislányként ért bántalmazás hatása biztosan nem múlt el, az, hogy a felelősség ez ügyben viszont megszűnjön, meglehetősen ellentétes azzal, amit elfogadhatónak, jogosnak vagy fairnek érezhetünk. (Főként annak ismeretében, hogy a még folyamatban levő büntetőügyben is „mindössze” két és fél évnyi börtönbüntetést kértek az edzőre, valamint azt, hogy élete végéig tiltsák el minden olyan tevékenységtől, amelyben 18 év alatti személy nevelését, gondozását, felügyeletét végezhetné.)
Az hiányzik, hogy biztonságban érezhessük magunkat
Nem nehéz párhuzamot vonni a nők elleni erőszakkal kapcsolatos ügyekben tapasztalható folyamatok, az áldozatok cserben hagyásának egyetemessége, valamint az ebben az esetben egy gyermek sérelmére bekövetkezett súlyos bűncselekmény kapcsán napvilágra kerülő hiányosságok közt. Ahogyan a távoltartást is kínkeserves ügy elérni, vagy aztán betartani, ahogyan életszerűtlen módszerekkel próbálják vagy nem is annyira próbálják megvédeni azokat a nőket, akik akár életüket is veszélyben érzik nap mint nap – erről a Díványnak korábban áldozatok is beszéltek –, úgy itt is érezhetjük: inkább az elkövetőnek kedvez a napi gyakorlat.
Az igazságérzet még erősebben kiabál, ha tekintetbe veszi azt is, hogy olyan ember ússza meg most a felelősségre vonást, aki erőszakosan kezelte a rá bízott gyerekeket, ezt kamerafelvételek bizonyítják. Hogy a büntetési tétel pontosan mekkora, vagy épp mi a vád pontosan megfogalmazva, az nem kisebbíti az elkövetett bűnt. (A felrúgott kisfiú édesanyja szerint is életre szóló sebeket okozott a férfi gyermekének, a testén ugyan nem, de a lelkében igen.) A jelenlegi igazságszolgáltatás nem képes nemhogy elégtételt adni az egykori áldozatoknak vagy legalább azt a képet sugallni a társadalom felé, miszerint az ilyen típusú magatartás nem tolerálható:
valahogy mindig a kiskapuk kerülnek előtérbe, a túl sok év, a nem olyan nagy ütés, és a többi, és a többi.
Ahhoz, hogy biztonságban érezhessük magunkat a társadalomban, amelyben élünk, ennél jóval több kell, mert ez nem a minimum, hanem még csak az sem. A bántalmazottak – és azok, akik a legkevésbé tudják magukat megvédeni –, addig joggal nem bízhatnak egy rendszerben, amíg az így hagyja őket cserben, újra meg újra.
A kapcsolati erőszak kezelésében elkövetett hibákról ebben a cikkünkben írtunk.
