Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Új mesekönyvéről, az Almás pitéről mesélt, miközben felbukkantak saját nagycsaládjának történetei a szürettől a Csibehajú lányig.
Nem az az író, akitől pontosan tudod olvasóként, mit várhatsz. A különböző műfajok között is szívesen barangol, verseskötet, mesék és komoly, mély témákról szóló regények is fűződnek a nevéhez. Finy Petra nemrégiben megjelent, Almás pite című mesekönyvében egy átlagos család hagyományairól és ünnepnapjairól mesél, akikben könnyen megláthatjuk saját magunkat is.
Hét testvérrel nőtt fel
Új mesekönyved, az Almás pite olyan családi tradíciókról szól, amelyekhez jó visszanyúlni, ugyanakkor valószínűleg sokak életéből egyre jobban hiányzik.
Pontosan ezt gondolom én is. Hogy egyre kevesebb a fogódzó az életünkben, miközben a külvilág – és itt nem feltétlenül járványokra vagy háborúkra gondolok – kiszámíthatatlanabb lett. Lehet, hogy maga a kifejezés már elcsépelt, de igenis szükség van minőségi együtt töltött időre, teljesen átlagos találkozásokra, amikor az emberek egymás szemébe néznek és odafigyelnek a másikra. Amikor egy gyerek kamaszként óvatosan ki-kilép egyedül a világba, akkor ezek az élmények lesznek azok, amelyek muníciót adnak neki.
És nem is kell, hogy nagy csinnadrattával járjanak együtt.
Nem, semmiképpen. A saját életemből is tudom, hogy milyen egyszerű dolgok azok, amelyek egy gyereknek örömet és élményt adnak.
Amikor például édesapám az unokáival viszi sétálni a kutyáját, és együtt ballagnak az utcán, vagy amikor a bátyám szőlőjében szüretelünk. Igaz, a derekunk sajogni fog a végére a sok hajolgatástól, de együtt vagyunk, zsíros kenyeret eszünk, beszélgetünk.
Ezek az élmények is benne vannak a könyvben, és ezek azok, amelyek gyakran hiányoznak ebből a mai, individualista világból. Az Almás pite meséi nem tanító jellegűek, egy átlagos család története és ünnepei, így könnyű velük azonosulni. De vannak benne olyan mesék, amelyek olyan helyzetekben nyújthatnak segítséget, mint a gyász, a testvér születése, vagy amikor létrejön egy mozaikcsalád.
Te milyen családból érkezel?
Nagy családból; három vér szerinti és négy féltestvérem van, de mindannyian édestestvérként szeretjük egymást. Az édesanyámat 8 évesen veszítettem el, de lett egy nevelőmamám, aki gyönyörűen simult hozzá az életünkhöz. Hangosak vagyunk, sokat beszélgetünk, és annak ellenére, hogy a szélrózsa minden irányába széledtünk szét – vannak testvéreim, aki vidékre költöztek, egyikük pedig külföldön lakik –, nagyon fontosak vagyunk egymásnak. Gyerekként sokat hallgattunk zenét, jártunk koncertekre és bábelőadásokra, kirándultunk, és a két lányommal folytattam ezeket a hagyományokat.
Az a tapasztalatom, hogy a családi ünnepek és hagyományok fókuszában mindig az anya vagy a nagymama áll.
Pontosan, az én nevelőmamám például annyi szeretettel érkezett közénk, ügyesen vette át a mamámtól a stafétabotot, remekül főz, szervez, rendez, jól utánanyúl mindenkinek, és kisimít érzelmeket. De a papám is remek szakács, és nagy piacra járó. És persze nem véletlen, hogy a nagymamafigura is centrális erő az Almás pite történeteiben, hiszen az én életemben is volt egy ilyen nagymama.
Az almás pite, ami a befogadásról szól
Említetted a változásokat, a kiszámíthatatlan világot. Ugyanakkor egy családban is történhetnek komoly változások.
Egy nagycsaládban pedig különösen, és ez szülőként nagy rugalmasságot kíván. Fontos, hogy alkalmazkodni tudj egy új helyzethez, ugyanakkor a gyerek érezze, hogy teljes odafigyelést kap. Egy gyerek felnőttkori érzelmi életének megalapozásához kell, hogy legyenek hagyományaitok, de közben képesek legyetek az új befogadására is. A címadó mese éppen erről szól: hogy az ünnepi almás pite úgy készül, hogy minden családtag leszedhet egy gyümölcsöt az almafáról, és amikor érkezik egy új családtag – a fiú menyasszonya –, akkor már ő is szakíthat egyet a fáról. Ez jelzi azt, hogy nyitottak felé és elfogadták.
A legtöbb történet veletek esett meg?
Akad közöttük jó néhány. A kisebbik lányom, Léna kérte, hogy Dezső, a sündisznó mindenképpen kapjon egy mesét. Őt az édesapám fogadta be és nevezte el Dezsőnek, mert azt hitte, fiú, aztán amikor tavasszal visszatért a kicsinyeivel, átkeresztelte Dezsinának. A Csibehajú lány pedig szintén Léna: vidéken nyaraltak, és amikor kikeltek a tyúkólban a kiscsibék, az egyikük a lányom vállán aludt el, a sűrű, hosszú haja volt a fészek.
Aki a város közepén lakik, azt nem feltétlenül érik ilyen élmények.
Sok városi mese is van a könyvben. Például, amikor piknikezni megy a család a Gellérthegyre, vagy kiderül, hogy a szomszéd bácsi egy híres magyar edző, Erbstein Ernő mellett volt focista, végül lezárják az egész utcát és bajnokságot rendeznek az ott lakók. De a gyerekkori álmok megvalósulásáról szóló mese is városi, a Nagypapa villamost vezet. Ebben a könyvtáros nagypapa, akinek gyerekkori vágya volt egyszer villamost vezetni, azt kapja születésnapjára, hogy ugyan segítséggel, de vezetheti a 17-es villamost.
Akik követik a pályádat, pontosan tudják, hogy nem kötöttél ki egy műfajnál; írsz verset, felnőtteknek szóló regényeket, mély és súlyos témákkal is.
Ezt kezdetben a szakma is értetlenkedve fogadta, és amikor megírtam az első regényemet, a Madárasszonyt, amely a depresszióról szól, sokszor mondták meseszerűnek. Fokozatosan épült fel az az olvasóközönség, akik el tudták választani, hogy éppen mit olvasnak tőlem.
De van, ami összeköti az írásaimat, például a természet motívum: nagyon szeretek a szabadban lenni, kirándulni, sétálni, vagy csak egy fa alatt olvasni.
A felnőttközönségem között jó néhány akad, aki a meséimet is olvassa, és nem csak akkor, ha gyerekük van. Hiszem, hogy igazán akkor lehet csak teljes életünk, ha nem felejtjük el a gyerekkorunkat. Az Almás piténél gyakran kaptam azt a visszajelzést hogy a történetek visszarepítették az olvasót a gyerekkora világába, a gondtalan, biciklizős, bogarászós, barátokkal és családdal töltött nyarak idejére.
Új témája: a hatvanas évek, Budapesten
Miközben az Almás pitét írtad, fejben már ott volt a következő regényed is?
Az új könyvem, amihez már elkezdtem az anyaggyűjtést, a hatvanas években játszódik, és három majdnem 18 éves fiú barátságáról szól. Sok sztori édesapámtól származik, hiszen ő éppen ekkortájt érettségizett, a helyszín pedig a Mechwart liget és környéke, a Rákóczi Ferenc Gimnázium. A legnagyobb kihívás számukra, hogy megőrizhető-e a barátságuk, annak ellenére, hogy a rendszer, bántalmazó diákok, szerelmek és egyéb körülmények is megrengetik azt.
Nagyon más egy mai 18 éves, mint egy 60-as évekbeli érettségiző diák? Szólhatnak ezek a történetek a mai fiataloknak?
Az gondolom, hogy az alapvető lelki problémák ugyanazok. Az iskola, a szerelem, a szülőkkel és a kortársakkal való konfliktusok – ezek egy mai fiatalnál is alapvetések. Nemrégiben beültem a Bem moziba, mert újra vetítették a Megáll az időt. A nézőtér tele volt fiatalokkal, akik értették a történetet, a poénokat. Nekik is szólt. Érezhetően felmarkolta a sztori, és vitte őket magával.
Édesapád alakja többször is felmerült már. Ő mit szólt, hogy a lánya művészember lesz?
Először csodálkozott. Ő orvos, és valószínűleg fájlalta, hogy egyikünk sem viszi tovább a hivatását, ugyanakkor a családi legendárium szerint felső tagozatban három könyvet olvasott el hetente, a helyi könyvtár vezetője nem akarta elhinni, hogy egy tinédzser ilyen mennyiségben fogyaszt szépirodalmat. Lelkesen olvassa a könyveimet, és utána lelkesen el is mondja a véleményét. Ha pedig valaki egyik tárcámmal kapcsolatban jelzi, hogy tetszett neki a szöveg, büszkén somolyog. És végül – úgy tűnik – két unokája is orvos lesz, így efelől is megnyugodhat.
A te első barátaid a rímek voltak, hiszen költőként indultál…
Sőt, a versek mellé rajzoltam is. Sokáig nem különült el ez igazán, és talán ezért van az, hogy a prózát is líraian írom, könnyű elképzelni a képeimet.
Mikor tudsz alkotni könnyebben, ha boldog vagy, vagy ha viharfelhők gyülekeznek?
Lehet, hogy erre valami nagyon romantikus választ várnál, de teljesen prózai a feleletem. Évekig dolgoztam reklámszövegíróként, ezért meg kellett tanulnom felturbózni a kreativitásomat. Ha határidő volt, nem múlhatott a hangulatomon, hogy milyen lesz a végeredmény. Ma sem vagyok főállású író, egy kiadó PR-ügyeivel foglalkozom, így nekem mindig ünnep, amikor a hőseimmel lehetek.
Amikor az Almás pitét írtad, milyen hangulatban voltál?
Nyugodt és kellemes. A lányaimmal – akik 14 és 17 évesek már – szoros összekapcsolódásban vagyunk, rengeteg odafigyelést adunk és kapunk. És ott vannak körülöttünk azok a láthatatlan szeretetenergiák, amelyek észrevétlenül mozgatják az emberek életét. Mint a történeteimben (Címlapfotó: Szalmás Kriszta)
