Ügyes vagy, kicsim, menni fog! Ez az a mondat, ami a leggyakrabban elhagyja a szánkat, ha a gyerek sportol vagy edzésre jár. Ne add fel, menni fog – biztatjuk. De valóban jól tesszük, ha rózsaszín álomvilágot építünk fel körülötte, és letagadjuk, ha ügyetlen?
Dr. Emily Edlynn amerikai pszichológus és tanácsadó szerint nem. Tegyük fel, hogy a gyerek nagyon ügyesen focizik otthon. Az apja is ezt a sportot űzte sokáig, így már egészen kis korától kezdve foglalkozik a gyerekkel. Büszke rá. Fociedzésre is beíratja. Ott azonban az évek múlásával kiderül, hogy a lelkesen futkorászó gyerek teljesen átlagos labdakezeléssel bír, és tehetségnek a szikrája sem látszik rajta. Valójában a nála kisebbek is jobban játszanak nála. Ő pedig minden egyes meccs után csillogó szemmel megkérdezi: apa, ugye jó voltam? Ugye belőlem is lehet majd focista, mint belőled? Mi erre az őszinte válasz? Az, hogy kisfiam, inkább keressünk neked egy másik sportot, mert ügyetlen vagy? Jó-e, ha így válaszolunk?
Természetesen nem az élsportról beszélünk, ahol nagyüzemi módon szelektálják és képzik a gyerekeket. Az átlagos, edzésekre járó porontyok esetében viszont nehéz eldönteni, mikor mondjunk ítéletet. Mozogni ugyanis jó. Akkor is jó, ha éppen nem túl jó az adott sportban. Amíg élvezi, addig nincs gond. Manapság pedig már a versenyek, mérkőzések is vigaszkupákkal, mindenkinek járó érmekkel érnek véget, mondván, nem a győzelem a fontos, hanem a részvétel. S ez részben igaz is. Ugyanakkor azzal, hogy folyamatosan lelkesítjük a gyerekünket abban, amiben nem feltétlenül jó, megfosztjuk attól a lehetőségtől, hogy más területeken is kipróbálja magát. Nem nézünk szembe valamivel, ami akár probléma is lehet, inkább úgy teszünk, mintha nem létezne. Jó ez?
Dr. Edlynn véleménye szerint a gyerek nem a hamis dicsérettől fog fejlődni. Ezáltal lehet, hogy megóvjuk az érzéseit, de valójában nem teszünk vele jót. A fejlődéshez ugyanis valami sokkal őszintébb kell: valódi visszajelzés a környezettől. Nem kegyetlen. Nem is túl jóindulatú. Csak valós. Természetes. Ettől még rajonghatunk a gyerekünkért, minden tevékenységéért. De ne gondoljuk, hogy az önbizalma apró darabokra törik, ha elmondjuk neki, hogy valamiben átlagosan teljesít a kiváló helyett.
Akkor hogy lesz egészséges önértékelése a gyereknek?
A kutatások szerint a szülők saját, igazságon alapuló dicséreteitől. Azoktól a beszélgetésektől, amik feltárják a gyerek erősségeit, és kedvesek, de őszinték a gyengeségekkel szemben. Egy olyan rendszertől, ami enged hibázni, ami nem erőlteti sem azt, hogy mindenben győzzünk, sem azt, hogy mindenben veszítsünk. S közben persze teljesen valós az az állítás, ami szerint meglepően sok mindenre vagyunk képesek kitartással, szorgalommal, akarattal. Ugyanakkor emellett meg kell tanulni veszíteni is. A „kövesd az álmaidat, és az lesz belőled, amit csak szeretnél” sajnos nem igaz. Akkor sem, ha nagyon szeretnénk, hogy igaz legyen. Az elképzelés, ami szerint mindenkinek ugyanolyan érem jár a meccsen való részvételért az állandó dicsérettel kombinálva egyes szakértők szerint csupa narcisztikus hajlamú gyerekhez vezethet. Olyan gyerekekhez, akik túl nagy önbizalommal vetik bele magukat az álláskeresésbe és a kapcsolatok valós világába.
Mikor ne szólj bele?
A sporttal kapcsolatban nagyon fontos, hogy a folyamatra is figyeljünk, ne csak a kimenetelre. Azaz nem baj, ha a gyerek nem túl sikeres az adott sportban, ha ennek ellenére élvezi. Ha szeret oda járni, mert jó a csapat, vagy megtalálja benne a saját örömét – nem a mi elvárásunkat! –, hát hadd csinálja. Nem kötelező győztesnek lennie. Ha tehát a gyerek nem kér tőlünk értékelést, akkor meg is tarthatjuk magunknak a véleményünket. Pláne úgy, hogy azt előtte nem árt egyeztetnünk a gyerek edzőjével, aki szakértői szemmel egészen máshogy láthatja a sportolói teljesítményét.
Tanulás, teljesítmény, motiváció – hogyan dicsérjünk? Mikor dicsérjünk?
Varga Kriszta pszichológust a helyes dicséretről és a gyerek énképéről kérdeztük.
A tanulás, a teljesítmény- és viselkedésváltozás sikerességét számos tényező befolyásolja, többek közt az énhatékonyság érzete, az önmagunkba vetett hit – kezdi a szakértő. Azt gondolhatnánk, hogy a dicséret minden esetben erősíti a másik félben ezt a bizonyos énhatékonyság-érzetet, azonban ez nem feltétlenül van így. Fontos tudnunk, hogy mikor, miért és hogyan dicsérjünk, hogy a pozitív megerősítés valóban célt érjen.
A bátorító neveléssel kapcsolatban megszívlelendő tanácsokat olvashatunk dr. Bagdy Emőke 2017-es Fejben dől el? című könyvében. Ennek lényege, hogy dicsérjük meg a gyereket, ha valamit jól csinál, viszont ha valamiben nem teljesít olyan ügyesen, ne szidjuk meg, hanem biztassuk a további gyakorlásra. „Hat- és tízéves kor között van az önbizalomnak az igazi szenzitív időszaka, amikor teljesítményhelyzetekben bizonyítani akarunk, és azt várjuk, hogy a felnőttek mondják meg nekünk, milyenek is vagyunk. Az, hogy képesek leszünk-e bízni magunkban ... jelentős részben azon múlik, hogy ekkor milyen visszajelzéseket kapunk otthon és az iskolában.”
Fontos, hogy tudja, képes rá
Vagyis dicsérjünk, adjunk pozitív megerősítést a gyermeknek – folytatja Varga Kriszta. Ez azért is kiemelkedően fontos, mert a tanulás, a viselkedés- és teljesítményváltozás sikerességének egyik feltétele az egyén meggyőződése azzal kapcsolatban, hogy képes a feladat elvégzésére. A képességeinkbe vetett hit, az énhatékonyság érzete saját korábbi tapasztalatainkon, korábbi sikereinken alapul. Minél több helyzetben vállaljuk önként a megmérettetést, annál magabiztosabban tekintünk az új kihívásokra, és annál valószínűbb, hogy nem a kudarcot vetítjük előre, hanem sikeres végkimenetelre számítunk.
Hasznosság és konkrét célok
Wigfield és Cambia (2010) kutatási eredményei szerint az önbizalom mellett még két másik tényező játszik döntő szerepet a sikeres tanulási teljesítményben: az egyik a meggyőződés, mely szerint hasznos elvégezni a feladatot, a másik pedig a feladatvégzéssel kapcsolatos konkrét célkitűzés – teszi hozzá a pszichológus. Az, hogy az elvégzendő feladatot szubjektíve mennyire ítéljük hasznosnak, elsősorban a saját lehetőségeinken és önértékelésünkön múlik. Mindez hatással van a motivációnkra, s ezen keresztül az erőfeszítéseinkre, valamint a végrehajtás sikerességére is. A hasznosság megítélésekor érdemes figyelembe vennünk, hogy a kapcsolódó hiedelmeink, gondolataink nem feltétlenül objektívek. A feladattal kapcsolatos pontos célkitűzés keretet ad, a részfeladatokra bontás pedig abban segít, hogy ne riadjunk meg a túl nagy falattól, s az egyes részek sikeres teljesítése további motivációt jelent.
A gyerek másokhoz is méri a teljesítményét
Csoportos tanulás esetén a fentiek mellett igen fontos a feladatvégzés közben kapott folyamatos visszajelzés a többiek haladásáról, és a pozitív megerősítés. Előbbi azért lényeges, mert – a társas összehasonlítás elmélete szerint – az ember a saját képességeit másokhoz viszonyítva értékeli. Vagyis ha tudom, hogy épp hol tartanak a többiek a feladattal, vagy belehúzok, hogy ne maradjak le, vagy megveregetem a vállam, s persze az sem kizárt, hogy kiszállok, mert behozhatatlannak ítélem a hátrányomat. A pozitív megerősítés, azaz a dicséret irányulhat az erőfeszítésre („Látom, keményen dolgozol!”) és a képességekre is („Nagyon ügyesen rajzoltad le a vízilovat, tényleg hasonlít”).
Érdemes megjegyezni, hogy az erőfeszítésre utaló pozitív visszajelzés visszafelé is elsülhet, vagyis rombolhatja a másik fél önmagába vetett hitét akkor, ha a tevékenység túl sokáig tart, és nem hoz tényleges eredményt. Jó hír viszont, hogy a képességeket illető dicséret minden esetben motiváló hatású. Érdekes, hogy a feladatban való részvételre vonatkozó visszajelzés („Milyen jó, hogy te is velünk rajzolsz!”) nem hat pozitívan a teljesítményre, azonban ha az eredményességet dicsérjük („Nagyon tetszik ez a víziló, szépet rajzoltál!”), és a másik fél számára egyértelmű, hogy pontosan miért kapta az elismerést, akkor a jutalmazás motiváló erejű, és pozitívan hat a további teljesítményre.
