Sokszor felmerül a kérdés: mi az az életkor, amikor több napra másra lehet hagyni a porontyot. Pszichológusunk a témáról.
A nyár nemcsak a közösen töltött pihenés, hanem a gyerektől való első többnapos, vagy akár többhetes elszakadás időszaka is lehet. Meglehetősen széles skálán mozog, hogy a szülők mit gondolnak arról, mikor érkezett el az ideje annak, hogy hosszabb időt külön töltsenek a csemetétől. Van, aki már pár hónapos baba mellett aktuálisnak érzi ezt, míg hallottam már tíz éves gyerek édesanyjától is, hogy „ez az első éjszaka életemben, hogy külön vagyunk a fiamtól”. Persze, abban is nagyok az eltérések, egyáltalán mennyire igényli a szülő ezt.
Érthető, ha valaki szeretne kettesben vagy barátokkal is kikapcsolódni, és szívesen hagyja a nagyszülőknél a csemetét, és az is normális, ha úgy tekinti, az elutazás, nyaralás elsősorban családi esemény onnantól kezdve, hogy az embernek gyermeke született.
Sokszor felmerül a kérdés: mi az az életkor, amikor több napra másra lehet hagyni a porontyot. Egyes elméletek nyújtanak ehhez bizonyos támpontokat, pontos választ mégis nehéz arra adni, hány éves korban hány nap fér bele. Azt se felejtsük el, hogy a gyerekek sem egyformák!
Ami biztos, hogy jó, ha már ott tart a kisgyerek az első többnapos különlétnél, hogy kialakult az ún. érzelmi tárgyállandóság, amit Mahler, a fogalom megalkotója nagyjából a harmadik életévre tesz. Ez azt jelenti, a gyermek magában fent tudja tartani a gondozó és a kettőjük közötti kapcsolat benső képét akkor is, ha az illető egy darabig nincs jelen.
Fokozatos ennek a kialakulása, a legkisebb babák még azt hiszik, hogyha egy tárgy eltűnik a szemük elől, akkor megszűnt létezni. Az egy éves már tudja, hogy attól, hogy egy tárgy kikerült a látóteréből vagy letakarták, az még van. Ez a tudás a kiindulópont, és ez válik egyre összetettebbé és absztrakt szinten is működővé, mígnem a csemete odáig is eljut, hogy maga a kapcsolat is él akkor is, ha pár napig nincs itt anya, nem ő mond mesét, nem kapok tőle puszit stb.
Egyfajta támpont lehet annak megítélésében, mennyire árnyalt a gyerek képe saját magáról és a szülőről, mint különálló, mégis kapcsolatban lévő kettősről, hogy használja-e magára a szót: én. Aki már érti, hogy én és a másik két különálló egység, elkezdi azt is érteni, hogy eltávolodhatnak egymástól, attól még a másik van, és vissza fog térni.
Jellemző tapasztalat azoknál a gyerekeknél, akiket túl korán hagytak otthon hosszabb időre, hogy a különtöltött napokat, heteket a rokonnál, rendszerint nagyszülőknél jókedvűen, nyugodtan viselték, de amikor visszajöttek a szülők, akkor furcsán, feszülten reagáltak, nem örültek, inkább zavartnak tűntek, ami akár hosszasabban is fennmaradt. Ez éppen azzal magyarázható, hogy még túl kicsik voltak ahhoz, hogy belül megőrizzék a szülő képét, a kapcsolat biztonságos, érzelem-teli tudatát, ők még nem tudják úgy várni a szülőt, ahogy a szülő várakozik az örömteli viszontlátásra, megzavarja őket az eltűnő, majd újra feltűnő szülő, nem tudnak mit kezdeni ezzel.
Előfordul, hogy nem önkéntes döntésből válik el a szülő és a gyermek, például egy nyaralás miatt, hanem valamelyik fél kórházba kerül. Manapság már a legtöbb esetben egyértelmű, hogy a beteg gyerek mellett folyamatosan ott van a szülő, vagy legalábbis rendszeresen látogatja, inkább merül fel a tartós különválás, mikor az anya vagy az apa beteg, és a szülők úgy döntenek, nem akarják felkavarni a kicsit a kórházi közeggel, a beteg szülő látványával, hátha ijesztő lenne neki. Mégis: ha egy mód van rá, tartsák a kapcsolatot, lehetőleg minden nap! Minél kisebb a gyerek, annál fontosabb ez, épp a fenti okok miatt.
A betegséget, a műszereket, az idegen környezetet feldolgozni segíthet a szülő, ha megfelelő, gyerekre szabott, azaz egyszerű és megnyugtató magyarázatot fűz hozzá. A kisgyerek sok mindent el tud fogadni, számára természetes tud lenni, amit a szülő is úgy kezel. De a folytonos, rendszeres kapcsolódást nem pótolják a másik szülő szavai. Nem kell, hogy törést okozzon, ha fekvőbetegként látja anyját, ha elmondják neki, most azért pihen anyu, hogy az összes erejét a gyógyulásra használja, és azon a csövön olyan anyagokat öntenek a doktorbácsik a vérébe, amiktől megerősödik, és ami legyőzi a betegséget. De szüksége van arra, hogy a realitásban, azaz a találkozásban átélje a köteléket.
Talán nem meglepő az, hogy egy kétévestől még nem elvárható, hogy pusztán a fantáziájával és az érzelmeivel pótolja anya többnapos, többhetes távollétét, ha arra gondolunk, sokan felnőttként sem jutnak el erre a szintre. Ez történik, mikor a kéthónapos tanulmányút már túl hosszú egy pár női vagy férfi tagjának ahhoz, hogy átélje a társával való köteléket, és pár hét elteltével elkezd elanyátlanodni, és pótolni kell az illetőt valaki mással. Ez ugyanennek a képességnek a deficitje. Nem tudta átélni, míg külön voltak, hogy attól még, hogy bizonyos ideig nem látják egymást, a kapcsolat megvan és töretlen.
A kisgyereknél, ha lehet, érdemes megvárni az éntudat kialakulását és az érzelmi tárgyállandóságot az első többnapos különléttel, és idő közben is tartani a kapcsolatot. Az is segítség, ha a nagyszülő kapaszkodót nyújt a kapcsolat folytonosságának átéléséhez, például együtt követik az időt, hány nap telt el, és hányat kell aludni az újbóli találkozáshoz.
Cziglán Karolina
pszichológus
