A Daily Mail írta meg azt a szívmelengető történetet, amiben pár kiskamasz srác összefogott egy Down-szindrómás osztálytársukért egy Lincolnshire-i általános iskolában; az anyuka nagyon hálás volt fia osztálytársainak, amiért ennyire együttérzőek és empatikusak voltak fiával.
A sztori a következő; az iskolában sportnapot rendeztek, és a gyerekek nagyon szerették volna, ha társuk, a tizenegy éves Rory Kettles, aki Down-szindrómával él, végre azt érezné, hogy valamiben ő a legjobb. A 100 méteres futás rajtja előtt ezért eltervezték, hogy mindannyian összekapaszkodnak futás közben, és csatárláncban érnek a célba a második helyen, barátjukat Rory-t pedig hagyják nyerni, ezzel megszerezheti az első helyet, az aranymedált, ami olyan sokat jelent a számára.
Mint azt a gyerekek iskolaigazgatója elmondta, a tanulók nem kértek segítséget egy felnőttől sem, és az ötlet is a sajátjuk volt. A hölgy is odavolt a diákok tettétől.
A család is nagyon hálás az osztálytársaknak, Rory édesanyja elmondta, hogy a fia a felhők felett járt a boldogságtól, amikor a célba ért.
Rory-nak ez volt az utolsó éve a Wrawby általános iskolában, és valószínűleg ezzel az élménnyel csupa jó emléke lesz. Annál is inkább, mert az édesanyja elmondása alapján az iskolában az osztálytársak végig nagyon segítőkészek voltak Rory-val, és az iskola is támogatta mindenben a fiút. Rory egyébként imádja a labdajátékokat, sokat szokott focizni testvéreivel.
A gyerekek osztályfőnöke, Mariclare Potterton hozzáfűzte; "Képzelhetik, mennyire büszke vagyok a diákjaimra – ezt maguk a gyerekek találták ki egymás között! Ez a történet elárul mindent az iskolánkról – mindenki ugyanolyan fontos. A gyerekek közvetlenül a verseny előtt csak a beleegyezésemet kérték – ezt ők már jóval előre eltervezték. Annyira megérintett!”
Michelle Drury, egy osztálytárs anyukája rögzítette a megindító pillanatokat; „Elmondhatatlanul büszke vagyok a fiamra és az összes gyerekre. Ez volt Rory utolsó sportnapja az iskolában, és a barátai szerették volna felejthetetlenné tenni neki a versenyt, és persze az itt töltött éveket.”
