Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Lehet normálisan kezelni, ha a gyerek in flagranti kap minket, számon kéri, miért káromkodunk, vagy nem érti, miért bőg anya a konyhában.
Nem lenne jó, ha a gyerek minden pillanatban látna minket – gondolja a szülők nagy része. Van, amiből jobb, ha kimarad, például azért, mert az anya és apa magánügye, mint a szexuális intim pillanatok. De van, amibe azért ne csöppenjen bele, mert nem a legjobb arcát mutatja a szülő, elveszíti a kontrollt. És van, aki a súlyos érzelmektől kímélné meg a porontyot. Csakhogy nem mindig sikerül a gyermeket kívül tartani.
In flagranti...
Ha közvéleménykutatást tartanánk, sejthető, hogy előkelő helyen végezne a szülői félelmek között, nehogy egyszer rájuk nyisson a gyerek szex közben. A pszichológia is nagy súlyt ad a kérdésnek, Freud „ősjelenetnek” nevezi az eseményt, mikor a gyerek megpillantja szeretkező szüleit. Azzal együtt, hogy a felnőtt és a gyerek számára is zavarba ejtő a helyzet, nem kell megijedni: ha a szülő nem fújja fel túlságosan az eseményt, a gyerek is helyre tudja rakni.
Legyen kisebb vagy nagyobb a csemete, úgy van vele, hogy egyrészt tudja, hogy anyának és apának van szexuális élete, másrészt mégsem akar róla tudni. Az ödipális időszakban, ami a gyermek óvodás éveire esik, fokozottan érdeklődik a nemiség iránt, és ez akár a szülők utáni leskelődésben is megjelenhet, ha sikerrel jár, az mégis zavarba ejtő számára. Megterhelő, mert még nem érti, miért jó, amit az ágyban csinálnak, számára inkább furcsa, esetleg agresszív a jelenet.
Mindenképp elkerülendő, hogy a gyerek rendszeresen részese legyen a szülők szexuális életének, például úgy, hogy áthallatszódnak hozzá a hangok, vagy az alvó (félálomban lévő, esetleg felébredő) gyerek mellett szeretkezzenek a szülők. Vekerdy írja, hogy ezek a gyerekek gyakran vihart, birkózást szőnek játékaikba, miközben látszik, hogy felzaklatódnak.
De más helyzet, mikor benyit a gyerek a szobába, ezt észreveszik a szülők, és lehet róla beszélni. Semmiképp ne reagáljanak haraggal, számonkéréssel, mert ez bűntudatot kelt a gyerekben, noha nincs miért. Lehetőleg hagyják abba a szeretkezést, szedjék össze magukat, menjenek ki a gyerekhez, és az életkorának megfelelően, tömören mondják el, mi történt.
Ha még nem beszélgettek korábban szexről, és nem tudja a gyerek, mi az, nem ez a jó alkalom a felvilágosításra, kivéve, ha a gyerek kérdez – akkor persze válaszoljunk. De egyébként mondjuk azt a két-háromévesnek, hogy anya és apa egy szerelmespár, és a párok szoktak néha olyasmit csinálni, ami talán furcsának tűnhet, de nekik jól esik. Tulajdonképpen nem is az a lényeg, hogy pontosan mit mondanak, hanem hogy érződjön a szavaikból: nem történt semmi baj – sem azzal nincs baj, amit látott a csemete, sem az nem gond, hogy meglátta.
Amikor nem vagyunk a helyzet magaslatán
Azt próbálja átadni az ember a gyereknek, amit helyesnek tart, és ami alapján igyekszik az életét élni. A hangsúly azon van, hogy „igyekszik”, hiszen senki sem tudja mindig betartani az erkölcsi szabályait.
Például azt tanítjuk, nem szabad csúnyán beszélni, mikor megérkezik a velünk folyton rivalizáló kollégánk e-mailje, mégis valami egészen cifra szalad ki a szánkon, amin még magunk is meglepődünk. Vagy annyira fáradtak vagyunk, hogy cipőstől dobjuk magunkat az ágyra, noha folyton rászólunk a gyerekre, ha nem veszi le az előszobában. Esetleg a tepsiből csipegetjük a kaját, pedig mindig dühösek vagyunk, ha kézzel belenyúl a közös ételbe.
Ha rajtakap a gyerek, és szóvá teszi, legjobb, ha azt mondjuk, tényleg nem helyes, amit tettünk, de néha mi is hibázunk, bocsánat. Ez elfogadható, szemben azzal a kínos megoldással, ha a szülő előveszi a tekintélyét, és elkezdi magyarázni, hogy amit szabad Jupiternek, nem szabad a kisökörnek. Vagy támadásba lendül, és számon kéri, egyáltalán miért hallgatózott, és mit keres itt ezen a késői órán. Ez nem fair, mert ha mi hibáztunk, ne a gyerek vigye el a balhét, azaz ne keltsünk benne bűntudatot, hanem viseljük el, kiderült, nem vagyunk tökéletesek. Ettől még a jövőben is lehetnek elvárásaink, hiszen hitelesen képviselhetjük, mi is igyekszünk ezeket betartani, nem mindig sikerül, ahogy a gyereknek sem, de a közös cél, hogy minél többször sikerüljön.
Nehéz pillanatok, sírás, feszültség
Sok szülőt zavarba ejt, ha a gyerek sírni látja őt. Szeretné megkímélni a kiborulásaitól, kríziseitől. Rendben is van, hogy nem öntjük a felnőtt léptékű problémáinkat a gyerekre. Nem neki sírjuk el, hogy megalázott a főnökünk, nem kíván a párunk stb. Azonban úgyis kiderül, ha nem vagyunk jó passzban, egy elhúzódó krízist pedig pláne.
Megfogalmazhatjuk, hogy szomorúak vagyunk, hogy nehéz nekünk ez az időszak, és tömören azt is, hogy miért. Például: „Mostanában több a vitánk apával, de igyekszünk megbeszélni”. Vagy „Szomorú vagyok, mert beteg a nagyi.” Az a lényeg, hogy próbáljuk meg ne átrakni a terheket a gyerekre, azaz a megfogalmazásból érezze azt is, hogy mi fogjuk megoldani a problémát, megküzdeni az érzelmeinkkel. Nem neki van dolga ezekkel, és főleg nem ő az okozója.
Azért is jobb az őszinteség, mert ha csak azt látja, valami bajunk van, de nem mondjuk meg, hogy mi, valószínűleg saját magát fogja hibáztatni, vagy azt gondolja, olyan súlyú a téma, hogy arról már beszélni sem lehet.
Lehetetlen fenntartani a gyerekkel való együttélésben a tökéletes, sebezhetetlen szülő képét – nem is kell. A gyerek a hibáival, gyengébb pillanataival, vagy zavarba ejtő oldalával együtt is szereti a szülőt. De könnyebb neki, ha a szülő is szereti, elfogadja magát ezekkel együtt.
Cziglán Karolina
pszichológus
