Amikor a szülés után lépten-nyomon sírva fakadtam, egyáltalán nem gondoltam, hogy ez baj, a hormonok furcsa dolgokat tudnak művelni az emberrel – mesélte Kinga barátnőm.” Még akkor sem éreztem különösnek, hogy potyognak a könnyeim, amikor sor került az első, bölcsődei Mikulás műsorra. Pedig igazán gyanút foghattam volna, hogy ez nem normális, mivel az én gyerekem – lévén akkoriban kétéves – csak végignézte a műsort. Én meg bőgtem, mint a záporeső, ezt is megértük, fellépnek a gyerekek. Mások gyerekei.”
A tavasz vége-nyár eleje határozottan az év legzsebkendőgyilkosabb időszaka. Ilyenkor minden hétre jut egy iskolai est, fellépés, óvodai évzáró műsor, és persze ekkor van minden könnyzacskó atombombája: az anyák napja.
Niki barátnőm ezekre az eseményekre eleve százas csomag papír zsebkendővel és smink nélkül érkezik. „Az első évben mindig furcsán néz rám a többi szülő, de később már megszokják, hogy amint megszólal a zene és belépnek a gyerekek, én zokogni kezdek. Tudom, hogy iszonyatosan égő vagyok, még én is röhögök magamon, de nem tehetek róla. Próbálom tartani magam, jól haladok, most már csak akkor tör ki belőlem a visszafojtott sírás, ha a férjem vigyorogva rám néz: na, bőgsz már? A kedvencem az, amikor a többi szülő kedvesen megnyugtat, hogy semmi baj, ők is sírni fognak, majd körbe nézek, és csak hárman tartják be az ígéretüket.”
Gabi helyzete sem könnyebb. „Amíg nem voltak gyerekeim, olyan kemény voltam, hogy rajtam élezték a vídiát. Most pedig mi van? Minden ünnepen sírva fakadok. A temetéseken nyilván, és nem csak akkor, ha nagyon szerettem, aki elment, hanem a 92 éves korában elhunyt bácsién is, akit kétszer láttam összesen, mert neki meg az özvegyével érzek együtt rettenetesen. De természetesen bőgök a keresztelőkön és az esküvőkön is.”
„Rájöttem, hogy minden a zene miatt van” – magyarázza felvillanyozva Kriszti, aki szintén dédikéket megszégyenítő módon hüppög minden eseményen. „A saját gyerekeim születésnapján például nem sírok, pedig azon kellene a legjobban meghatódni, nem? Komolyzenei koncerteken viszont azonnal elkezdenek hullani a könnyeim, és ha a kettőt: a gyerekeket és a zenét összekapcsolják, akkor jön a menetrend szerinti, megállíthatatlan zokogás” – fejtette meg a barátnőm.
"Ó, én is nagyon ciki vagyok, amióta gyerekeim vannak! Nem csak az anyák napján bőgök (bár igyekszem kevésbé látványosan csinálni), de a karácsonyi ünnepségen, a más emberek gyerekeinek ovis és iskolás ballagásain, a gyerekeim szülinapján, a családi karácsonyon. Ezenkívül a színházban, a koncerten, de múltkor megkönnyeztem a nagy bringásfelvonulást is. Szerintem is iszonyú röhejes, de ez van. Mondjuk legalább a gyerekek jól szórakoznak, és a férjem is mindig remekül mulat" - foglalta össze elpuhulásának történetét Ági.
Ha ön szintén sírni szokott minden iskolai, óvodai és családi eseményen, nyugodjon meg, sokan vagyunk ezzel így. Ehhez a poszthoz például minden különösebb erőfeszítés nélkül találtunk megszólalókat, akik rend szerint végig könnyezik az ünnepségeket.
Önök is zokognak, ha színpadra lép a gyerekük? De legalább együtt érzenek azokkal a szülőkkel, akik igen?
