Paradox módon meg kell bízni az éretlen gyerekben is, ha azt akarjuk, valaha éretté, önállóvá váljon.
Kezdjük egy alapvetéssel: az, hogy a gyermek az életkorának megfelelő önállóságot megkapja, az nem elsősorban a szülőnek fontos. A gyerek motiváltságának, önbizalmának tesz jót.
Lackó nyolcéves volt, és éjjelente előfordult, hogy bepisilt. Anyukáját lelke mélyén bosszantotta a dolog és tehetetlennek érezte magát, de sok pszichológia könyvet olvasott, és tudta, nem szabad bűntudatot keltenie gyermekében, ezért palástolta negatív érzéseit, igyekezett kifejezni együttérzését azzal, hogy gondoskodóan tette rendbe a kisfiút, átöltöztette éjjel, áthúzta az ágyneműt, miközben a félálomban lévő gyermek passzívan várta, visszafekhessen az ágyba.
Lackó anyukája értette, miért kezdett ötévesen bepisilni az egyébként már szobatiszta gyermek: akkor született kishúga, akire kezdetben féltékeny volt. De mindenki úgy látta, hogy idővel megbarátkozott a helyzettel, jó testvérekké váltak, és ma már inkább örül neki. A várakozással szemben a bepisilés mégsem maradt el.
Így végül pszichológushoz fordult a család. Szeptikusan bár, de a tanácsra hallgatva elkezdtek egyre nagyobb felelősséget adni Lackó kezébe, elsősorban a bepisilés utáni teendőkkel kapcsolatban. Ez nem büntetés volt, ellenkezőleg: egyeztettek Lackóval, mi az, amit vállalni tud, sőt, még úgy is tűnt, kifejezetten büszke a kisfiú arra, hogy nagygyerekként kezelik a szülei.
Az anyuka szorongott, mert lelketlenségnek érezte, hogy éjjel szegény gyerek maga öltözködjön, sőt, húzza fel az előre kikészített lepedőt, de meglepetésére Lackó zokszó nélkül végrehajtotta a feladatot, és elmaradt a korábban jellemző nyomott hangulat a reggelinél, ami a bepisilős éjszakákat követte. Hamarosan látványosan ritkulni kezdtek, majd teljesen elmaradtak a bepisilések.
Természetesen nem arról van szó, hogy olyan kellemetlen volt az éjszakai hajcihő Lackónak, hogy ezért inkább nem pisilt be, és nem is ezért adta a terapeuta a feladatot. Hanem megszerezte az önállóság és kontroll élményét a kisfiú azzal, hogy maga tette rendbe magát, méghozzá úgy, hogy ezt előzőleg egyeztették vele, vállalta a feladatot, tehát nem ráparancsoltak. Ez hatott közvetetten a testi folyamatok kontrolljára is. Ne feledjük, Lackó korábban már szobatiszta volt, tehát képes volt erre, csak később alakult úgy, hogy visszakerült egy korábbi érettségi szintre. Annak megtapasztalása, hogy örömteli, jó dolog irányítani valamit, felelősséget vállalni, visszazökkentette őt az életkorának megfelelő szintre.
Gyakran mondják szülők: adnék én több önállóságot a gyereknek, csak... Csak akkor nem írná meg rendesen a leckéjét, ezért ellenőrzöm mindig. Csak akkor kifolyna a kukából a szemét, ezért inkább én leviszem, noha megbeszéltük, hogy elvileg az ő feladata. Csak akkor butaságokra kótyavetyélné el a zsebpénzét, ezért csak a beleegyezésemmel vásárolhat. És lehet, hogy van benne igazság, hogy eleinte tényleg lennének gondok a leckével, a szeméttel és csak gumicukrot venne a gyerek, de paradox módon mégis meg kell bízni az éretlen gyermekben is, ha azt akarjuk, valaha éretté váljon.
Egy komoly sikerekkel büszkélkedő drogrehabilitációs intézmény írja magáról: „megesik, hogy a volt zsebesre bízzuk a kasszát”. Ebben is az a filozófia van, hogy felelősséget kell adni az ember kezébe, hogy felelőssé váljon.
Aki érzi a bizalmat, az motivált arra, hogy gondoskodjon a rá bízott kis területről, mert tudja, hogy az ő sikere, ha ott minden rendben megy. De ez csak akkor működik, ha a szülő valóban kiengedi kezéből a kontrollt, és nem ellenőrizgeti fél szemmel a gyereket. Nagyon káros például folyton odavetni a gyereknek, hogy „ugye, tanulsz?”, „megírtad már a leckéd?”. Egyrészt üldözötté válik otthon a gyermek, mert félnie kell, ha véletlenül összefut valamelyik szülővel az előszobában, akkor szeretetteli gesztus, viccelődés helyett egy kellemetlen kérdést kap.
Másrészt maga is elhiszi, hogy szekálás nélkül nem írná meg a leckét, tehát a belső motiváció külsővé válik: innentől kezdve, ha leül leckét írni, az olyan, mintha a felszólítás miatt tenné. Ez a legérdeklődőbb gyerek kedvét is elveheti, és elhitetheti vele, hogy a tananyagban önmagában nincs semmi érdekes, tanulni nem jó, csak kényszerből teszi az ember, tehát a napjai nagy részét olyasmivel kell töltenie, amit a szülei szerint csak noszogatás hatására csinál az ember. Ez a rejtett üzenete a kérdésnek. Aki nem hiszi, gondoljon bele, megkérdezné-e a gyerekétől „ugye, megeszed a tejszínhabos csokitortádat”?
Igaz, tanulni és elvégezni a házi feladatot erőfeszítés, szemben a csokitortás példával. De tévhit, hogy a gyerek nem tesz meg magától semmit, ami munkát kíván. Biztos mindenki talál olyan példát gyermeke kapcsán, mikor keményen dolgozott valamin, mert a saját ügyének tekintette. Legyen az egy kirándulás, ahol ő akart a legvagányabb lenni, ezért még akkor is hajtotta a családot, mikor ők már megpihentek volna. Vagy egy karácsonyi ajándék a szülőknek, amit nagyon jól el akart készíteni. A kisbabát sem kell trenírozni arra, akarjon megtanulni járni, beszélni. Ez a hajtóerő később is megmarad, csak sokszor lelombozza a környezet a lelkesedést.
Legyen világos, mi a gyerek felelőssége, ezt alakítsuk ki vele együtt, és aztán hagyjuk, hadd csinálja. Ha pedig gond van, ne azonnal avatkozzunk be: ne ott helyben szóljunk: „vidd már le a szemetet, nem látod, hogy tele van?”, hanem nyugodt körülmények közt üljünk le újratárgyalni a feladatokat. Megkérdezhetjük, akar-e mást helyette, tudja-e vállalni ezt a jövőben? De érezze a gyerek, ha valamit rábíztunk, nem tartjuk a dolgon a fél szemünket.
