Egy program, ami kivételesen a szülőnek is szórakozás

Iskolás gyerekem a múlt héten azzal állított haza: k-ö-t-e-l-e-z-ő elmennünk a MiniCitybe. mondom "hova?!" Aztán kiderült, az osztályból már majdnem mindenki volt már. És hogy az mennyire jó hely, nekünk is el kell mennünk. És bár előre húzodoztam, utólag be kell látnom, a MiniCity ideális egy teljes délután hasznos eltöltésére.

Mikor utánanéztem a Nyugatinál épült MiniCitynek, beugrott, hogy hallottam már róla, de azért elképzelni nem tudtam. Hogy mit építettek? És hogyan? És mit kell ott csinálni? Aztán kerítettem az enyém mellé még két két kölcsöngyereket, és felfedeztük velük a felfedeznivalókat. Az eredmény nem csak lenyűgöző, de tökéletes élmény-ajándék is volt a két gyereknek, akik napokig mesélték otthon élményeiket. Hálás gyerkőket akarsz? Irány a Nyugati tér!

Az óránál felfelé

Nem, ez nem valami dakota közmondás, a Nyugati téren az óránál van a kiállítás bejárata, ott kell felsétálni körbe-körbe két emeletet (babakocsisoknak van külön bejárat is, azt nem próbáltuk). A belépéstől kezdve megragadta a gyerekeket a hely hangulata, fények, zene, izgatott gyerekzsivaj. Az első félórában biztosan minden gyerek ugyanúgy rohangál körbe, mint Gazsi (12), Hanna (10) és Bence (4), alig bírtam lecsillapítani őket, hogy rendezzük sorainkat. Amíg rendeződünk, elmondom, miről is van szó.

Első körben felfedeztük a tévéstúdiót, az okoskonyhát és a diafilmszínházat, amely a kisebbiket tudta volna órákra lekötni, ha a nagyobbak hagyják, így viszont nem volt mese, be kellett menni a konyhába. A mindenféle kiegészítővel felszerelt Maggi okoskonyhában sütöttek tortát, szeleteltek zöldségeket és pár gyerekkel közösen megtervezték a komplett vacsoramenüt (ezt hol látták?!). Mint minden egységben, itt is volt egy tizen-huszonéves segítő, aki kötényt adott minden konyhába lépőre, kedvesen eligazította a gyerekeket, hogy ne lépjenek egymás lábára, de még a sütésben is segített.

Igen, a segítők. Fontos megjegyezni, hogy rajtuk nagyon sok múlik – és nem tudom, hogyan találtak a MiniCitybe ennyi rokonszenves, segítőkész és kedves fiatalt, de még a gyerekszínpad karaokegépét kezelő lányka is elképesztően kedves volt, pedig ő (állítólag egy időben számolták), naponta átlag hatvanszor hallgatja végig a Mizu című slágert. Az egész komplexumban nem találkoztunk életunt, rosszkedvű segítővel, pedig vasárnap késő délután jártunk ott.

A konyha után futva (naná) kellett indulni a színpad irányába, ahol újra és újra felcsendült a Mizu és a Micimackó (pedig mint megtudtuk, rengeteg másik sláger is van a dobozban). A színpad előtt elkanyarodva bejutottunk a varázslatos titokkamrának kinéző 3D moziba. Az LG MiniMoziban megállás nélkül mennek a 3D filmek, és bár a kisebbik csak 4 éves, egyáltalán nem zavarta, hogy szemüveget kellett viselnie. Az, hogy több film is angolul ment, szintén nem volt zavaró, de én személy szerint azt mindenképpen sajnálom, hogy nincs nagyobb választék magyarul beszélő rajzfilmekből. Azért mindhárom gyerek élvezte annyira, hogy hosszas nógatás után sikerült csak innen kirobbantani őket.

A színpad annyira tele volt, hogy helyette mentünk egyenesen a Sparba, bevásárolni. a nagyobbik eladónak állt, a kölcsöngyerek a polcokat rakodta, míg a kicsi boldogan rallizott fel-alá a (végre!) méretére szabott bevásárlókocsival, és pakolta tele mindenféle jóval. Zökkenőmentesen ment a visszapakolás is, és már penderültünk is át a Libri könyvesboltba, majd egy gyors meselapozás után a fodrászatba. Persze az én hajam kellett nekik, egy pillanat alatt olyan voltam, mint Sophia Loren forgatás alatt, persze szigorúan sminkelés előtt - fésültek, húztak, szárítottak, még a búra alá is be kellett ülnöm. Mondanom sem kell, mind a négyen végignevettük a dolgot, olyan mókás volt így a fordított szerep. Úgy éreztem, végre értik, mire is gondol anya, amikor órákat van a fodrásznál vagy éppen bevásárolni:) És hogy nem mind móka, ami annak látszik. Kemény munka van mögötte:)

Ki is fáradtam, úgyhogy elküldtem a gyerkekeket bankba, én pedig leültem az üzletsorok közötti padok egyikére. De arra nem gondoltam, hogy a bankban nem csak csekket feladni lehet, hanem pénzt rabolni is, merthogy észvesztő vijjogással beindult a riasztó, és négy megtermett bankrabló pucolt ki a helységből. Mondanom sem kell, kettő közülük hozzám tartozik, még szerencse, hogy a banki riasztó nincs a helyi rendőrségre kötve. Ez amúgy szerintem nagy hiba, mert lehetne fokozni a szerepjátékot, hiszen van rendrség, dutyi, és ujjlenyomat-készítés is, sőt, egy rendőrmotorosra is fel lehet ülni. Igaziból.

A dutyi dili amúgy nagyon tetszik a gyerekeknek, mindhárman többször is bekerülnek, a vétségeket a rendőrmotoros állapítja meg, hát igen, már ebben a méretben is jól működik a hierarchikus munkamegosztás. A rendőrség után a nagyobbik elmegy falat festeni, a másik két gyerek pedig nekilát a bicajozásnak és a motorozásnak. Van dolga az itteni segítőnek, hiszen meg kell tanítania a kisebbeknek, mit jelentenek a lámpa fényei és a felfestett jelek, de hamarosan már a négyéves is megáll a pirosnál (a dackorszak közepén, őrület. Látszik, hogy beszippantotta a hely szelleme).

A motorozás után újabb izgalom: meglátják az autószervizt. A szervizben egy igazi autón próbálhatja ki magát minden reményteljes szerelő, és ők rendesen végig is kopogtatják az autó minden részét – és míg a nagyobbak átvonulnak a laboratóriumba mikroszkópozni, a négyéves továbbra is görgeti a kereket fel és alá, fel és alá, fel és alá. Aztán fel is kell fújni őket. Sokszor.

Még egy látogatás a kertészetben, ahol virágcsokrot készítünk, az Obi építkezésén, ahol falat lehet építeni (és a velem lévő három gyerek értelmezésében lebontani is), és ráveszem őket, hogy szusszanjunk egyet. Egy-egy üdítő és nasi elfogyasztása után pedig hová is mehetnénk, mint a fogászatra...

Azt gondolom, ha az embernek gyerekkorában nem csak negatívak a tapasztalatai a fogászatokról, felnőttként is sokkal jobban gondját viseli fogainak és valószínűbben jár majd rendszeresen a fogorvoshoz. Nos, ha ez igaz, akkor aki a MiniCityben próbálja ki először a fogorvosi rendelő élményét, annak nem lesz gondja a fogak karbantartásával: megvannak a műszerek, meg lehet tanulni fogat mosni (egy hatalmas fogplasztikán), és itt van persze a non plus ultra, a fogorvosi szék, amelyik már önmagában is jó buli a gyerekeknek.

A doktor bácsi a páciens két fogát húzta, kettőt tömött, és komolyan elmagyarázta, hogyan is kell helyesen fogat mosni. A tanulásnak is beillő látogatás után le akartak fogni egy idegen kisfiút, hogy kihúzzák a zápfogát, de ő nem hagyta magát, úgyhogy megcéloztuk a Pombar színpadát. Ahol persze a Mizut kellett énekelniük... Saját választás volt, és bár videóztam, az élménytől megkímélnék mindenkit, menjetek el és videózzátok a saját gyerekeiteket:)

Amit itt sajnáltam, hogy nem volt (éppen) lehetőség arra, hogy felvegyék az előadást, az én béna kis telefonba ékelt kamerám nem teljesen allkalmas ilyen hatalmas horderejű dolgok visszaadására, az anyuka tehát csak 5x4-es kockában láthatta a gyerekeit Fluor Tomival. Annál jobban örült viszont.

A Tények stúdiójában viszont készült igazi felvétel, a két nagyobbik igazán jól játszotta Pachmann Péter és mondjuk Várkonyi Andrea egy-egy rosszabb napját, sőt, még különleges vendéget is invitáltak a híradó stúdiójába, aki persze a megilletődöttségtől mukkanni sem mert. Nem baj, van felvételünk a néma négyévesről, egy nap ezzel még zsarolni fogjuk.

És mire felnéztünk, már 3 órája voltunk itt, és még lett volna mit tenni.

Szóval vissza kell jönni. Vár a város.