Ismerősi körömben általános állapottá vált a terhesség. Akárkit látogatok meg, egy hatalmas pocak nyit ajtót. Úgy tűnik, az „egy bolond százat csinál” alapesete forog fenn. Ha pedig nem ilyen rút iróniával közelítünk, akkor elmondhatjuk, hogy foglalkozástól függetlenül, kivétel nélkül mindenkinek bekattant, hogy elmúlt már harminc (vagy több) éves, és karrier ide vagy oda, arra vágyik, hogy egy (vagy több) kis lurkó rohangáljon körbe körbe az asztal körül. Hadd gyarapodjék a törzs.
Kalandoztunk eleget, és/vagy építettük az egzisztenciát. Lehetne még minden jobb, több és tökéletesebb, de mindegy. Igy jó.
Emma barátnőm volt az első a sorban, ami helyes, ő a legidősebb. Nem parázott, szépen eldöntötte, hogy nekifog a családalapításnak. Kisfia három éves lesz, ő tapasztalt, második körös kismamának számít, és bár már csak két hét van hátra a hugocska érkezéséig, nem izgul, csak kicsit többet emlegeti a szülőszobai izgalmakat. Zsófi szintén második gyermekét várja, az ő Verája az én Iduskámmal egyidős. Zsófi pedig sokkal béketűrőbb (teherbíróbb és türelmesebb) nálam, nem is sokat morfondírozott azon, jöhet e „máris” a következő gyermek. Jómagam most szünetet tartok, és a munka oltárán áldozok, kislányom pedig a bölcsit próbálgatja. A másik két barátnő elsőgyerekes anyuka, telve izgalmmal és várakozással.
Elmondhatjuk, hogy én férek át egyedül két autó között, amint a kis kávézót közelítjük meg, ahol „asszonytalálkozót” készülünk tartani. Rendkívül plasztikus látvány, amint négy kismamával közelítek a kerthelység felé, járókelők ámuló pillantásának kereszttüzében. (Belehuppanunk a karosszékekbe, mindenki belefért, szuper!)
Az első gyermekes kismamákat szép és jó értelemben vett glória ragyogja körül
Nem tudnak még semmit, nem láttak még semmit, de a fejükben már van egy kép a Gyerekről. Csak jó, csak cuki, idealisztikus kép. Elképesztő számomra, amint a legdörzsöltebb, legrealistább harcos amazon, aki eddig mindenről foghegyről, dörzsölten és gyakorlatiasan nyilatkozott, most el van lágyulva és át van lényegülve ebben a várakozásteli, fantáziálásra alkalmas állapotban. Befelé néz, mint egy gyakorlott jógi, mindent ennek az odabent történő növekedésnek rendel alá, minden, ami ezen kívül van, másodlagos. Semmi más, vagy csak nagyon kevés dolog fér bele a társalgási témákba. És ez jelen pillanatban nem is baj, pedig én, aki egyébként halálra unom magam a játszótéri nők között, amikor kizárólag a gyermekkarbantartás a téma, szóval most valahogy tisztelettel tekintek a Terhesekre. Kötelező ezzel foglalkozniuk és begyűjteni minden kis információmorzsát a közelgő eseményekről.
Valószínűleg minden kultúrában és korszakban így ücsörögtek az asszonyok, és a már tapasztaltak okították a társaikat. Lehet, hogy nem merész sztreccsminiben, cicanadrágban és csizmában, amint azt egy „modern” terhes simán megengedheti magának, ám a téma bizonyára ugyanez volt. A nők ilyenkor elveszítik az egót, még a legegoistább is anyává lényegül, míg az odaadók észrevétlen alakulnak anyává, mintha mindig is erre az állapotra lettek volna hivatva. Saját emlékeimben kutatva egy kép villan be: amikor kiderült, hogy terhes vagyok, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. És ami a legviccesebb: másnap rohantam a könyvesboltba, és nekiestem a biológiai önfelvilágosításnak, nézegettem a csilivilialbumok ultrahangképeit, ujjammal követtem a szemléltető ábrákat, amelyeken az elsőtől a negyvenedik hétig látható a gyerek. Ezt követően pedig, hála a jó időnek, kifeküdtem a mezőre, mint egy erdei vad. Sütötte a hasamat a nap, hasamban meg a bébikét. Hirtelen, aznapra legalábbis mindenképp kikerültem a rohanó városi mindennapokból, a szervezős életből. Csak egy jótékony porszem voltam a világ nagy tekeredésében.
Most, amikor már gyerekszerű, igazi kis állampolgár ez az akkor titokzatos embrió, most is próbálom néha ezt a hihetetlen, zavartalan nyugalmat reprodukálni. Amikor visszatérhetne ugyanez a harmonikus együttlét. Nem is olyan könnyű... Nem akartam kiábrándítani az ártatlan elsőgyermekeseket, de a témák közt valaki egyébként is kitért a Praktikus Teendők Tömkelegére, ami a gyermek születése után várja a mamákat. Ha teszem azt elszánnám magam egy következő gyermekre, akkor biztos, hogy nem hagynám annyira eluralkodni e teendőket, mint ahogy az megesett velem (hiszem most). A harmonikus együttlétet ugyanis a tapasztalatlanság, a kialvatlanság és a millió ismeretlen tennivaló néha teljesen agyonütötte. Hogy alszik-e, vagy miért nem alszik, hogy miért sír, hogy evett-e eleget, és hogy hogyan fogom tisztába tenni a parkban, hogy mi lesz, ha a boltban kezd el sírni, szóval ezek néha teljesen elfeledtették velem, milyen áldásban és csodában részesülök.
Néha babakocsitologatás közben kaptam észbe: nem is voltam csak úgy vele, a kisbabával, hanem csak idetettem, meg oda, öltöztettem, elláttam, akár egy robot. Szerencsére a Természet furfangos,és midőn a mama már teljesen elrobotosodna, a kisded nekilódul a fejlődésnek. A másféléves Ida már kész személyiség. Ahogy mondja: „Mama'”- szív ellágyul, száj mosolyra húzódik. A gyermeknyelven halandzsázó kislány elmélyülten dumál a babáinak, eteti őket, pakolgatja. Mint én őt. Az idő pediglen megáll, és már nem a bevásárlólista kattog a fejemben.
Titokban azt kívánom a Kismamáknak, hogy maradjanak ugyanilyen elvarázsoltak, várakozásteljesek és ártatlanok, amilyenek most. Ne engedjék, hogy a sok meló elvegye tőlük a csodát, és élvezzék ki ezt az ólmeleg, anyatejszagú, nagyon szép és nehéz első időket. Mert nem mindenkinek sikerül.
