Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A bezártságot a gyerekek is, meg mi is eléggé unjuk már. Persze lehet otthon is rengeteg jó dolgot csinálni, de mennyivel jobb rövidgatyában rohangálni meg mászókázni.
„Most tél van és csend és hó és halál.” És a játszóterek sem valami vidámak ilyenkor. Na jó, persze a helyzet ennyire nem rossz, de éppen mind a két gyerek beteg, és elég lassan jön a tavasz. Az idei lesz Jé első játszótéri szezonja. Gyerekkoromban meghatározó helyszín volt, és most is az.
A bezártságot a gyerekek is, meg mi is eléggé unjuk már. Persze lehet otthon is rengeteg jó dolgot csinálni, de mennyivel jobb rövidgatyában rohangálni meg mászókázni. A Bahamákra meg per pillanat nem tudunk elugrani, úgyhogy marad a vágyakozás, ha másra nem is, legalább a játszóterezésre, ahol most hideg és koszos minden, szkafanderbe öltözve hintázni is nehéz. Amúgy természetesen nem én, hanem Á. az, aki igazán sok időt tölt ott, de nyáron munka után meg hétvégéken azért nekem is jut belőle. Mondjuk lehetne az is, hogy én vagyok gyesen, de nem hiszem, hogy jól bírnám.
Miénk itt a tér
Van, akinek életforma a játszótérre járás. Kicsit nekünk is. Mert gyakorlatilag saját játszóterünk van. Na jó, nem csak a miénk, de pont a házunkkal szemben van egy kicsi játszótér, amit pont akkor újítottak fel, amikor Eff született, és ahova tényleg nem jár más, csak a környező néhány házban lakó gyerek. Mindenki ismer mindenkit, a gyereket ott lehet hagyni ismerősökre, ha fel kell szaladni egy pelenkáért.
A családias kis játszi egy bármikor bevethető alternatíva, bár Eff lassan kinövi, de a többi gyerek miatt még elmegy. Van egy kicsit messzebb a sivár, de nagy és árnyas, ahol remekül lehet sarazni. Aztán van a pókhálós, ami hétvégén zsúfolt, de jó mászóvárak, meg egy nagy pókhálószerű izé van a közepén, ahol jó magasra fel lehet mászni. És van még egy, amit nem olyan rég fedeztünk fel magunknak, a repülős. Na, az már nincs olyan közel, de megéri elmenni. Van rajta egy repülő térképpel, botkormánnyal, propellerrel, és mindig utasként kell ülnöm benne, hogy Eff pilóta elvigyen Ázsiába, Amerikába, Ausztráliába. Jének persze még mindegy, melyiken vagyunk, mert úgyis pont akkor, ebéd előtt van alvásideje.
Jó terep
A játszótér a szocializáció első, és merem állítani, legfontosabb állomása. Nekem meg remek terep a megfigyelésre egyrészt a saját gyerekem, másrészt más gyerekek, de még inkább a szülők tanulmányozására. Ami néha elég lelombozó, de gondolom, másoknak meg én vagyok az. Nem vagyok konfliktuskerülő alkat, de azért általában megállom, hogy ne szóljak be, de vannak kirívó esetek. A nagy árnyason például egy nő nyugodtan dohányzott egy padon ülve, és még ő nézett csúnyán rám, amikor – biztos paraszt módon amúgy – szóltam. Szerinte nem zavart senkit, merthogy nagy és árnyas a hely. Pont a múlt hétvégén meg egy apuka behozta a nagy fekete kutyáját, és nekem az se tetszett. Dohányzom is, meg kutyám is van. De vagy kibírom, vagy kimegyek a térről dohányozni Á. utálkozó pillantásától kísérve, ha ketten vagyunk. A kutyákat meg sajnálom kikötni a kerítéshez, de akkor is. A tényleg jó dolgokból meg sok van a játszóterezéssel kapcsolatban, és az sem lehet véletlen, hogy egyre több felnőtt játszótér van. A kisgyerekes anyukák halálra unják otthon magukat, teljesen érthetően, és itt legalább a társaság meg a társalgás illúzióját megkapják. Meg - szerencsés esetben - az igazit is. Nem igazán vagyok túlzottan közvetlen meg ismerkedős fajta, de itt kikerülhetetlen. És az jó.
Majd biztos megkapom, hogy negatív vagyok, de azt nem értem, hogy a játszótereken sincs megoldva a kulturált gyerektartás, ahol azért elég sanszos a gyerekek febukkanása, a játékok elhelyezésén kívül nem sokat tesznek a gyerekesek kényelméért. Jó, persze pénzkérdés is, hogy legyen pelenkázó vagy vécé. De akkor hova pisiljen a gyerek?
Mikor megyünk már a játszira?
Remélem, most már tényleg nem sokára. Nekem gyerekkoromban a nagy favoritom a hinta volt. Effre konkrétan hipnotikus hatással van. Beindul az agya, és folyamatosan beszél, amíg benne ül. Úgy tűnik, Jét is elvarázsolja a dolog. És néha olyan jó, spontán pillanatok vannak. Egyszer, amikor Eff még csak két éves volt, a téren az egyik apuka bedobta a tűz-víz-levegő játékot (ugrálás, padra fel, fekvés). Kicsit bénaságnak tűnt, de tizenöt gyerek teljesítette a parancsokat visongva, sötétedésig. És Eff is csinálta a többi gyerekkel a dolgot, csatakosra izzadta magát, és sokkal tovább voltunk ott, mit szoktunk. De ilyenkor kit zavar?
