Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Mindjárt vége! Ertsey Katalin csütörtöki napja a szokásos munka mellett már egyre inkább arról szól, vajon mi lesz "utána". Mert az már most látszik, hogy ugyanaz többé sosem lesz...
Mindjárt vége! Ertsey Katalin csütörtöki napja a szokásos munka mellett már egyre inkább arról szól, vajon mi lesz "utána". Mert az már most látszik, hogy ugyanaz többé sosem lesz...
Csak a legmélyebb elismerés hangján tudok szólni a gondozónőkről és a 8. kerületi bölcsi vezetőjéről. Engem egyszerűen lenyűgöz a szakmai és emberi hozzáállásuk, az egész szellem, amiben nevelik a kiskölköket. Mit jelent ez?
Először is rengeteget vannak kint a szabadban, a délelőtti kintlétünk alatt láttam, hogy rakják ki a kiságyakba a matracokat, és valóban, kint alszanak a kicsik, aminek nagyon megörültem. Igazi jó régi szokás ez, bár több helyen csinálnák! Itt nem is betegek a gyerekek, szinte nincs hiányzó (a 19 fős csoportból egész héten 17-18-an voltak bent), és persze, az orruk folyik, de aki egy kicsit is ért ehhez, az tudja, hogy az még nem a világ vége. Tehát az egyik jele annak, hogy jó szellemű intézményben járunk, az, hogy kimennek, amikor csak lehet. A másik jel, ami itt szintén megvan: a spontán játék és a kezdeményezés egészséges aránya. Itt nem osztják be percre a kicsik idejét, van tere a szabad játéknak, ami a legfontosabb, de Szilvi otthonról hozott újabb és újabb izgalmas eszközökkel kínál fel lehetőségeket a kölköknek. Tegnap alufóliát hozott, amit tépkedhettek, gyűrögethettek, megismerkedve így az anyag furcsaságaival: fémes, de mégis képlény, fényes, éles is meg puha is, stb. Ma pedig otthon főzött (!) gyurmát hozott be. Bámulom a fantáziáját és az elkötelezettségét, a fáradhatatlanságát és a kitartását. Szomorú, hogy sokszor az egész állami ellátórendszer ezeknek a végletekig lelkiismeretes nevelőknek orvosoknak, ápolóknak, tanároknak a vállán nyugszik, ha ők nem lennének, már rég összeomlott volna. És még ráadásul hallgathatják egyes közgazdászok szájából, hogy őket „eltartja” a társadalom, meg az adófizetők. Persze, próbálná meg valaki piaci alapon megoldani a gyerekfelügyelettől a szívműtétig a dolgokat, megnézném, utána is így gondolja-e.
Úgyhogy a mai poszt a gondozónők előtt emel kalapot, azok előtt, akik végtelen türelemmel – és nem lehet elégszer mondani: megalázóan kevés pénzért – teszik a dolgukat, nevelgetik a gyerekeinket. Azok előtt, akik ma pl. fél 5-kor már bent voltak (!) – na jó, ez mondjuk saját bevallásuk szerint sem mindennapos és nem követendő :)
Elkeserít, hogy milyen filléres gondokkal küzdenek, és nagyon remélem, sikerül elérnünk így vagy úgy, hogy javuljon a helyzetük, és elérjük, hogy nem kell a gondozónőknek otthonról hozott, otthon készített, saját zsebből fizetett plusz dolgokkal kiegészíteni a munkájukhoz szükséges eszközöket, mint most teszik.
Ma rádöbbentem, hogy holnap vége. Ma már többször elvékonyodott a hangom, amikor ez szóba került. Fogalmam sincs, hogyan fogom itt hagyni ezt a sok édes kis krampuszt, akik pár nap alatt bizalmukba fogadtak, akikkel igazi kötődés alakult ki, és akiket holnap fogok utoljára terelgetni... Nem is tudok, nem is akarok egyelőre erre gondolni.
