Nem lehetett egyszerű dolga Palkónak, mikor egy évvel ezelőtt a világra jött. Nem is biztos, hogy így gondolta ő ezt.
Nem lehetett egyszerű dolga Palkónak, mikor egy évvel ezelőtt a világra jött. Nem is biztos, hogy így gondolta ő ezt. Lehet, hogy azt hitte, a világ, az élet, az ott van neki, benn a puha, meleg odúban, és igencsak meglepődött, mikor kiderült, hogy ez bizony egy súlyos tévedés, ez csak egy liminális állapot, egy állomás, egy edzőtábor az olimpia előtt.
Kicsit talán hasonlított az egyszeri brit tudósra, akit felküldenek a Holdra, hogy vizsgálódjon egy kicsit, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve tovább küldenek a Marsra, ha már a világűrben van, ugyan mit neki még egy bolygó, még egy kis kutakodás.
Persze a hasonlat sántít, hiszen Palkó nem ufóként robbant ide közénk, hanem nagyon is várt, komoly internetes rajongótáborral rendelkező, többszörösen elképzelt kisbabaként. Én a férjemmel együtt például szőke copfokat képzeltem rá, a nagyszülők a nevén gyötrődtek, mert azt a világért sem árultuk volna el, a tesóm, ő csak fiút várt, szóval mindenkinek ott volt a fejében a vázlat, aztán jött Palkó és szépen átrajzolta, megerősítette, lerombolta a skiccet, de úgy, hogy végül mindenki úgy érezte, igazából azt kapta, amire vágyott.
És azóta is. Hiába látja körülöttem mindenki tökéletesebbnek saját kisbabáját, hiába teszik szóvá egyesek csípősen, hogy Palkó még ezt-azt nem csinál, rosszul csinál, miért csinál, nekem ő a tökéletes gyerek, az összes tökéletlenségével, fehérszőke hajával, csorgó nyálával és nehéz evésével. Mert Palkó, ha lassan is, de szépen halad. Kilenc kilójához délceg 73 centiméter magas, kisebb méretű hurkákkal rendelkező, arányos kisfiú, aki a bútorokba kapaszkodva járja végig a lakást, tapsikol, már nem csak anyatejet, de pempőt is eszik, rengeteg foga van, és kiválóan tudná szinkronizálni az “Alien” filmek földönkívüli szereplőit. Imád fürdeni, utál öltözködni, és kifelé a csendes nyugodt gyerek mintapéldánya.
Mint a legtöbb ilyen korú gyereket, őt sem igazán érdeklik a tévék által gyerekek álmaiként reklámozott csili-vili játékok, annál inkább a vécékefe, a vécépapír, amit akár naponta többször is végiggurít a lakáson, ha nyitva hagyjuk a fürdőszoba ajtaját. Szívesen négykézlábazik törött játékdarabokkal a kezében, és lefoglalják a fedők, kinderfigura-maradványok, zörgős papírfecnik is. Szerencsére ezek egyike sem pépes, így, ahogy a kiflicsücsköt, ezeket sem veszi a szájába, eszébe sem jut.
Ellentétben Lackóval és Micivel, Palkó nem egy nagy alvó. Délelőtt alszik egy órácskát, délután meg jó, ha felet, de van olyan is, hogy mindenféle nyűg és gond nélkül átbulizza az ebédtől vacsoráig terjedő időt. Mindehhez persze fél hatos kelés dukál, hiába, ki kell érdemelnie a “szoba kiskakasa” címet, amit még a szülészeten akasztott rá az egyik szobatársam, igaz, hogy akkor még csak azért, mert ő volt és maradt is négy napig az egyetlen férfi a szobánkban.
Nem tudom, van-e még életünk során olyan különleges év, mint az első. Változás szempontjából biztosan nincs. Mert bár Palkó arcra hasonlít kisbabakori képeire, semmi másban nem emlékeztet az én tedd-ide tedd-oda alvós babámra. Egyedül ez a két nagy, rajongó kék szem maradt nekem, és persze az emlékek.
Panzej
