Vannak olyan szülői viselkedésminták, amelyektől igyekszünk tartózkodni, míg egyszer azon kapjuk magunkat, hogy nem sikerült.
Amikor megszületik az egyszeri szülő első gyereke, még komoly nevelési elvei vannak, meg elképzelései, azután már csak az elképzelések maradnak, egy „talán egyszer” sóhajjal kísérve, az elvekből meg többnyire „hát, én megpróbáltam, de elbuktam” vállvonogatás lesz.
Ilyen elv volt például, hogy „az én lányom sosem hord majd rózsaszínt”. Hát most tessék megnézni a kétéves kori képeit.
Aztán vannak olyan szülői viselkedésminták, amelyektől igyekszünk tartózkodni, például az „én sosem fogok gügyögni, nem becézem majd”, és a többi, míg egyszer azon kapjuk magunkat, hogy simán kismacskázzuk/szívecskézzük a gyereket. Számomra az volt mindig a legutálatosabb, mikor egy szülő dicsérgette és szerepeltette a gyerekét társaságban.Egyszerűen sajnáltam ezeket a kicsiket, a kedves szülőt meg szívesen megnéztem volna, hogyan teljesítene, ha a Szondi két apródját kéne szavalnia bikiniben egy csapat idegen előtt.
Erre ma azon kapom magam, hogy elhagyja a számat a következő mondat: „- Jaj, kicsim, csak azt az éneket, amit anyák napján énekeltetek, énekeljétek el együtt!”
Rettenet. Komolyan mondom, sosem hittem volna, hogy ebbe a hibába esem, de ha már megtörtént, vezekelni fogok. Már szorgosan tanulom, hogy „Felhőbe hanyatlott a drégeli rom...”, és mikor legközelebb vendégek jönnek, hát istenuccse' elszavalom nekik. (Ha meg elborít a paradicsomzápor, legalább a gyerekek jót szórakoznak, feszengés és zavartság helyett.)
Most ti jöttök! Gyónjatok, ti mi olyat követtetek el az elmúlt évben (még mindig szülői viselkedésről beszélgetünk) amitől addig viszolyogtatok?
anyamadár
