24 éves vagyok, félig még egyetemista, félig már dolgozó nő. Lány? Kamasz. Legalábbis az anyám szerint, aki még mindig úgy kezel, mint egy éretlen csitrit, akit gondozni és irányítani kell, mert egyedül eltéved a nagyvilágban. És tudjátok, mit? Igaza van. Tényleg nem nőttem még fel. Gyereket akarok, de én magam is gyerek vagyok még.
Mondhatni, csodás gyerekkorom volt, mintaszerű családban, minden nyáron nyaralás, hétvégén kirándulások, sok unokatesó, vidéken szerető nagyik és nagypapik. Ki volt nyalva a fenekem, valóban burokban nőttem fel. Imádtam, már miért ne tetszett volna, hogy mindenki körülöttem ugrál? Akkor kezdett gyanús lenni a dolog, amikor a legjobb barátnőmet olyan 10-12 éves korunk körül egyre többet bevonták otthon a háztartásba. Nálunk anyukám, mint egy gép, dolgozott egész hétvégén, mégse engedte, hogy a testvérem és én segítsünk. 12 éves voltam, mikor tudtán kívül először elmosogattam – persze, hideg vízben, ugyanis senki nem mondta, hogy forróban kellene. Megtudta, újramosta az egészet, majd megkaptam, hogy ehhez én még kicsi vagyok, eltöröm a poharakat, és megvágom a kezem. 13 évesen nem sikerült életem első rántottája, mert addig csak készen, a tányérban láttam olyat. 14 éves voltam, mikor megengedte, hogy a saját szobánkat kitakarítsuk, de tovább egy négyzetcentiméterrel sem mehettünk a porronggyal és a porszívóval. (Mi pedig nem erősködtünk, hanem örültünk, hogy mehetünk játszani.) Emlékszem, 16 évesen betegen voltam otthon egyedül, és kétségbeesetten próbáltam kitalálni, hogyan kéne a teát megfőznöm. Az említett gyerekkori barátnőm 18 évesen elköltözött otthonról, és saját háztartást menedzselt, rutinosan.
Nekem, amikor 18 évesen más városba kerültem, hónapokba telt, mire megtanultam, hogyan kell bevásárolni, alapdolgokat megfőzni, vasalni és fürdőszobát takarítani. A szennyest még évekig haza kellett vinnem, mert anyám szerint én „úgysem tudok mosni”. Igaza volt, nem tudtam. 21 évesen a sarkamra álltam, hogy én márpedig mosni akarok, és lőn. Itt nagyjából aztán be is fejeződött a felnőtté válásom.
A mai napig, ha megbetegszem, a szüleim bevágják magukat a kocsiba, és máris az ügyeleten vagyunk. Hiába mondom, hogy van lábam, el tudok menni én is az orvoshoz. Havi rendszerességgel kapom az anyagi támogatást, hiába keresek már én is. Ha visszautasítom a pénzt, beletuszkolják valamelyik zsebembe. Bár külön lakom, anyám bizonyos időközönként megjelenik, porszívóval, létrával és 3-4 flakon Domestossal felszerelkezve, hogy ő akkor most kitakarít. Mondom neki, anyu, ki van takarítva, nézd meg, csillog-villog a lakás. De azt ő jobban tudja, bízzam csak rá, én meg pihenjek. Lehetetlen megállítani, mint egy villám, cikázik a lakásban, és végigsúrol mindent, leszedi a függönyt („ne te mászkáljál, kislányom, még leesel”), lemossa a konyhacsempét („te nem tudod elég erősen dörzsölni”), beállítja a mosást, leolvasztja a hűtőt, közben megfőzi a kétfogásos ebédet. Kenyeret és gyümölcsöt hoz („köszi, anya, de már bevásároltam”), elkobozza a villanyszámlát, hogy ő majd befizeti, és megszervezi a hétvégi programomat, a nyaralásomat, természetesen négyesben, családi körben. Én meg állok leforrázva, mert nem, nincs szükségem a segítségére, és bocsi, mást terveztem hétvégére és a nyárra – de nem akarom megbántani, amikor olyan lelkes.
De miért nem érti meg, hogy éppen nekem tesz rosszat azzal, ha még most is elém rak, alám tol, kifizet helyettem mindent? Hihetetlenül jó anya volt mindig is, de szerintem van egy pont, amikor a gyereket el kell engedni. És hogy ez ne legyen olyan nehéz, talán már kiskorától arra kellene nevelni, hogy egyszer majd egyedül is boldoguljon. Itt állok 24 évesen, és nem érzem magam késznek arra, hogy a saját lábamra álljak, ott lebegek valahol a gyerekkor és felnőttkor határán. Mert senki és semmi nem kényszerít az önállóságra. Nem töröm magam, mert megnyugtató a tudat, hogy itt vannak a szüleim szorosan a sarkamban, és ha a legkisebb gondom is akad, azonnal elintézik helyettem. Ha most elrabolnának, és kiraknának India közepén, talán éhen is halnék. Nem lettem az a típus, aki a jég hátán is megél.
Pedig felnőtt vagyok, vagy mi a szösz. A korombeliek közül sokan már feleségek, anyák. Én meg még a biztonságot nyújtó hátországommal küzdök, hogy engedjen el, és hagyjon végre felnőni, önálló döntéseket hozni, magamról gondoskodni. Jól jön a szülői segítség, ezt nem vitatom. De hol a határ?
bogyócska
