Palkó három hónapos lett, így aztán úgy gondoltam, itt az ideje valami számvetésnek vagy felmérésnek vagy minek, hogy lássuk, mit is kezdett Palkó ezzel a három hónappal, kamatoztatta-e előnyös adottságait, kiváló neveltetését, vagy csak szimplán lógatta a lábát. Most, hogy leírtam ezt a szép hosszú mondatot, hirtelen ötlettel odafordultam a gyerek apjához, azt gondolván, hogy együtt gyorsabban összehozzuk Palkó tudástárát, és lám-lám, mivel kezdte a felsorolást:
– Ööö... Hát lógatja a lábát! Például.. – fejezte be egy kicsit bizonytalanul, én meg azt hiszem, mégis inkább a saját megfigyeléseimre hagyatkozom.
Elfogult anya vagyok, azt sem tudom, hol kezdjem a rengeteg sok tudományt sorolni, itt van például rögtön az ordítás, vagy ahogy a rózsaszínű kismama-magazinok fogalmaznak, a sírás. És ennek különböző fokozatai. Ezek közül egyet emelnék ki, az “azonnal gyere ide” sírást. Ez egy igazi mestermű, látszik rajta, hogy sokat csiszolgatta a fiatalember, mire olyan elviselhetetlenné vált, hogy tényleg csapot-papot hátrahagyva rohanok. Szükség is volt a fejlesztésre, mert két gyerek után már lényegesen magasabb az ingerküszöböm, nem könnyen gyorsulok egy perc alatt százra.
Persze Palkó nemcsak sír, hanem mosolyog is, és akkor annyira édes, hogy nem lehet sokáig tétlenül nézni, előbb-utóbb meg kell zabálni. Ilyenkor aztán gurgulázva nevet, mire én még jobban vérszemet kapok, sőt, néha a másik két gyerek is megjelenik a hátamon, és kettőnk kis kupacából hirtelen nagy rakás lesz.
De lépjünk csak tovább, mert Palkó már beszél is, bizony. Azt mondja, hogy “heő”. Rafinált szó ez a heő, gyakorlatilag minden szituációra passzol, Palkó pedig legalább kilencvenféleképpen tudja mondani. A halkabb, gőgicsélős heőzés, aminek a végén felmegy a hangsúly, vagy nagyon lágyan lassan leszáll, az a “beszélgetős” heő, amikor gyorsan, érdesen, határozottan süllyed, az a türelmetlen, sürgető heő. Például szoptatás előtt. Palkó kétségbeesett heőzéssel magyarázza, hogy nem kell gombolgatni azt a ruhát, lehet egyszerűbben, gyorsabban is, például így:
– Heő, heő, heőő!!! – És nekiáll tépni rólam a cuccot. Innét pedig már nemcsak a gombokkal, de Palkóval is huzakodhatok, legalább kétszeresére nyújtva mindkettőnk kínjait, míg végre valahára buzgó csámcsogásba fulladnak a szapora heők.
Bővült a “nézések” sora is. A Palkóra oly jellemző sötét nézés mellé betársult az elszánt nézés. Ezt valami szuperhőstől leshette el Palkó, és nagyon tetszhet neki, mert gyakran előveszi. Elszántan alszik, elszántan szopik, de még pelenkázás után is olyan kemény elszántsággal néz, mintha azt mondaná:
- Mami, ha kell, át is tudok repülni a pelenkázóról a szoptatós párnára
Arcát nézve néha el is hiszem. Komolyan mondom.
Palkónak hobbija is van, szívesen olvas. A mellékelt képen épp a “A Maci estéje” című kötetből csemegézik egy kicsit elalvás előtt. Itt vetném közbe nem kis büszkeséggel, hogy az alvás sem egy olyan kis háromórás vicc többé, hanem komoly, este 11-től reggel 6-ig tartó teljesítmény. Többnyire. Mert azért vannak még hibák a szisztemben, de azt hiszem, így is sokan cserélnének velem.
Palkó született diplomata, tudja, hogy a nagymamát és a dédiket mivel bűvölheti el a legjobban, ezért a kezdetektől hangsúlyt fektet a helyes étkezésre. Jelenleg 6200 grammnál tart, és a karján, lábán növesztett párnácskák, redőcskék mellett olyan puha, hamvas narancsbőr van a combiján, ami igen sok botsáska modellt elgondolkodtatna, mert ezek a combik egyenesen szabotálnak mindenféle fogyókúrás törekvést.
De nézzük tovább. Palkó végül is a családi divatot követve kék szemet fejlesztett ki magának, és szőkés pihéket a fején. Megtanult kézfejjel integetni, mint az igazi diktátorok, bár ez valószínűleg nem tudatos tanulás volt, mert a kezét máig UFÓ-ként kezeli. A dolog úgy néz ki, hogy Palkó hadonászik, vagy brezsnyeveset játszik, amikor hirtelen befixálja valamelyik kacsóját:
– Húú de szép! – Heőzik boldogan, mi meg az apjával ellágyulva állunk fölötte, hogy nézd már, felfedezte a kezét, hogy repül az idő! Palkó pedig tovább vizslatja az ismeretlen gyönyörűséget, és közben látszik az arcán, hogy nagyon szeretne ő is ilyet.
– Mikor is jön a Jézuska? - Néz rám, és felejti el azon nyomban az összes rózsaszín mancsot a világon, mert szerintem nekem valami láthatatlan tintával a homlokomra van írva, hogy KAJA, ami aztán hipp-hopp előhozza a türelmetlen heőt majd azt a fajta ordítást, amiről már fent beszéltem, az elszánt nézést, csámcsogást, nevetgélést, beszélgetős heőt, olvasgatást, alvást. Szóval a világ szépen visszaáll a szokott körforgásba. Úgy hallom, most.
Panzej
