A héten elmentünk az önkormányzatra útlevelet szerválni Palkónak. Bocsánat, nem szerválni, igényelni. Az útlevél komoly dolog, még akkor is, ha egy ilyen kis öthetes kütyőnek készül. Elnézést, az öthetes kütyőt is nevezzük inkább újdonsült magyar állampolgárnak, hiszen már az időpontkéréshez is az ő nevére volt szükség. És itt ért minket az első meglepetés, amikor kiderült, hogy legkevesebb egy hetet kell várni a következő szabad időpontra, rengetegen csináltatnak mostanában útlevelet. A készséges hölgy kérdés nélkül is elmesélte, hogy június végén megemelik az útlevél árát, mert jön a biometrikus útlevél, vagyis az új útlevelek tartalmazni fogják a tulajdonos ujjlenyomatát. Ezért, meg a nyaralószezon miatt nyüzsögnek a tömegek az okmányirodákban, szóval jó, hogy időpontot kértünk, így legalább nem kell a babával órákat várakozni. Ezt ragozta a hölgy perceken keresztül, de nekem leragadt az agyam az ujjlenyomatos résznél.
Az örökbecsű film, a "Brazil" óta tudjuk, mit tehet az emberrel egy egyszerű nyomtatási hiba egy olyan világban, ahol minden személyes adat két kattintásra van. Vizuális típus vagyok, rögtön láttam magam előtt, ahogy mondjuk Amerikában egy Horatio-szerű nyomozónak kidobja a szuper-ujjlenyomat-azonosító-gép Palkó mínuszos ujjacskáját és komoly állampolgári adatait (öt hetes magyar férfi stb.) az aktuális különös kegyetlenséggel elkövetett többszörös gyilkosság kapcsán. Horatio nyugodtan leveszi a napszemüvegét, majd tömör tárgyilagossággal odaszól a kolléganőjének: "Hívd azonnal Muldert. Ez az ügy már az ő hatásköre." És mi hiába tudjuk, hogy ez csak egy ostoba gépi hiba, abban, ahogy a fazon megfordul és dolgát végezvén elindul, benne van az, hogy megvan az elkövető, ügy lezárva.
De ne fessük az ördögöt a falra, Palkó egyelőre megússza a mezei útlevéllel, ehhez pedig csupán be kellett vinnie magával a születési anyakönyvi kivonatát, lakcímkártyáját, meg a szüleit némi pénzzel kibélelve. Az útlevélképet ugye már ott helyben csinálják, így egyszerűbb ugyebár. Hiszen ehhez Palkót csupán fel kellett ébreszteni, le kellett ülni vele egy székre, és drukkolni, hogy előre nézzen a kamerába, mindkét szemét nyissa ki, ne sírjon, látszódjon mindkét füle, végül ne csússzon nagyon az arcába a ruha, ahogy tartjuk.
Hát mit mondjak, kábé fél óra és kereken 44 elrontott kép kellett ahhoz, hogy végre elkészüljön a mű. Addigra mindketten alaposan leizzadtunk, Mici a hasán csúszkálva kitakarította a várót, a nőnemű hivatalnokok pedig hatalmas csapatokba verődve szurkoltak nekünk, és olvadoztak Palkótól, aki sztoikus nyugalommal tűrte állampolgári kötelességét. A hölgyek lankadatlan lelkesedése, az "ilyen pici baba nem nagyon járt még itt" meg a "jaj de aranyos, nyugodt baba" felkiáltások némileg oldották az útlevélcsináltatás hivatalos ridegségét, de azért már nagyon vártuk a végét. Palkó nyugis érdeklődése ugyanis egyre inkább sötét nézésbe csapott át.
Mikor végre aztán a gép rábólintott egy képre, meg se néztük tetszik-e nekünk, inkább csak annak örvendeztünk, hogy egyáltalán sikerült. Ezután még némi papírmunka, aláírások, csekkbefizetés következett, majd kollektív derülés a kapott papíron látható fényképen, férjem aláírta a delikvens helyett az igénylést (szerencsére a gép ebben a helyzetben kissé racionálisabban viselkedik), és a rajongó hölgyek mosolya mellett végre elhagytuk az objektumot.
Palkó tehát utazhat, két évig külföldképes, még akkor is, ha mire kihozza a postás az áhított iratot, kábé annyira fog hasonlítani saját útlevélképére, mint a szomszéd Pistikéje. Talán ezen a problémán segíthet majd a biometrikus útlevél. De hogy hogyan vesznek majd párhetes porontyok ökölbe szorított ujjacskáiról minden hivatalos követelménynek megfelelő lenyomatot, abba bele se merek gondolni.
Panzej
