Nem az ideális korkülönbség motoszkál a fejemben, hanem konkrétan Abigél nem létező testvére. Hogy mikor legyen neki?
Nem az ideális korkülönbség motoszkál a fejemben, hanem konkrétan Abigél nem létező testvére. Hogy mikor legyen neki? Abigélre nagyon vágytunk, repkedtünk a föld felett, amikor terhes lettem, és akkor elhatároztam, hogy a következő gyereket is csak így akarom szülni. Amikor nagyon vágyom rá. De most már azt hiszem, kezdem megérteni, hogy a második gyerekre az ember máshogy vágyik.
És bár természetesnek veszem, hogy lesz testvére, egyelőre valamiért el sem tudom képzelni, hogy másik gyerekem legyen. Abigél annyira kedves, okos, jólelkű, vicces, ragaszkodó, vidám és szép gyerek, hogy egyszerűen nem tudom elhinni, hogy ilyen lesz a többi is. És úgy élvezem, hogy tudok rá figyelni, hogy nézhetem, ahogy fejlődik, alig várom, hogy elkezdjen végre beszélni, és megtudjam, mi van a fejében.
Szegény Abigél egyelőre az én önzőségem miatt nem jut testvérhez. Egyszerűen nem fér bele a lelkembe, de a testembe sem. Én ugyanis még mindig egy puhatestű hájpacnit látok a tükörben, és még elborzaszt egy újabb felpuffadás, meg a vizsgálatok, az aggodalmak újabb sora, hogy minden rendben legyen. Sajnos én az izgulós és dagadós lábú terhes típus vagyok, nem az a laza fajta, de erre emlékezhettek ti is. És érzem, hogy valami nincs rendben a testemmel, a szoptatás befejezése óta folyamatosan beteg vagyok (most is), én, aki tíz éves korom óta egyetlen egyszer voltam komolyabban beteg és lázas (leszámítva egy menzán beszerzett ételmérgezést). Ráadásul még mindig kevés az átaludt éjszaka. Emellett élvezem egy kicsit a visszakapott szabadságot. Hogy tudok jönni-menni, néha borozni és leginkább egy kicsit dolgozni, ami már nagyon hiányzott.
És már hallom is a billentyűk jogos kopogását: minek neked még egy gyerek? Mert kell. Mert Abigél annyira kedves, okos, jólelkű, vicces, ragaszkodó, vidám és szép gyerek, hogy kell belőle több is. Mert testvér nélkül hagyni egy gyereket szerintem kitolás. Mert második gyerek kell, sőt talán még harmadik is, nem vitás, számomra legalábbis, nekünk is kell, neki meg aztán végképp. És az a furcsa, hogy számomra még az ideális korkülönbség sem kérdés: minél kevesebb, annál jobb. És én mégsem szülöm a következőt gyorsan. A két évről már lecsúsztunk, sőt a két és félről is, a három még meg lehet, de akkor a karácsonyfa alatt nem ártana már sejtelmesen mosolyognom. Hát majd meglátjuk.
