Amikor megszületik az apró, icipici pötty kisbabád, azt hiszed, hogy a nehezén túljutottál. Persze jókat mosolyogsz azon, amikor a szülészdoki a gátmetszés varrása közben csendben megjegyzi, hogy az, mármint a neheze még csak most kezdődik, de te azt hiszed, hogy viccel. Hiszen éppen most toltál ki egy traktort egy borsónyi lukon. Ezután már csak tappancsok puszilgatása és tejszagú éjjel-nappalok jöhetnek, jó, néha majd sír is, de most kit érdekel. A doki meg, miközben fél aggyal figyel a fércelésedre, gondolatban lefut előtte az a 15 év, amit Pityu nevelésével töltött és visszasírja a kezdeti hónapokat. Mert Pityu nemhogy nem tejszagú és nincs tappancsa sem már, de pofátlan és visszadumál. Ráadásul ez most természetes, mert a korából adódik, azt mondják. S lassan elhiszi ő is a mondást, miszerint kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. S doktorunk nagyot sóhajtva elnyesi a gátvarró cérnát, elvégre mindenkinek meglehet a maga baja.
Így vagyok ezzel én is, miután lányom és barátnője a hétvégén majdnem lebontották a házat. Nem csak gyerek-kupit csináltak, vagy simán összesarazták magukat, nem. Fondorlatos módon bejutottak a szerszámos kamrába, elővették a különböző festékeket, csavarhúzóval és kalapáccsal szétütötték a tetejét, majd egy kisebb farakást áthordva a kert egyik zugából a másikba, felfedezték a nevelésünk biztonsági réseit. Én meg néztem őket az ablakból, s mosolyogtam magamban-nem látva a konkrét ügyletet-, hogy milyen jól eljátszanak ezek a gyerekek. Aztán megjelentek, tetőtől talpig olajfestékesen, én meg kirohantam a kertbe, hogy ezt mégis honnan, mikor, hol és főleg miért? És azt láttam, hogy egy I. világháborús bomba kisebb pusztítást végzett volna a kertben, mint ők. Így ért engem kilenc éves gyerekkel az első sokk, hogy hú, ez azért durva lesz még…
Olyan dolgokat vettek elő, amikre eddig gondolni sem kellett, hogy a lányom agyában felmerüljön, bizony, megfogható, kipróbálható, például a fejsze (tudom, hogy hagyhatom gyerek mellett elérhető helyen). Mérföldkőhöz érkeztünk nevelésügyileg. Ha van partner a kalandban, már jobban húz felé, mert valami égő kis sejt birizgálja a kilencéves kalandvágyó szervezetet. Míg régen elég volt egy kérés, vagy felszólítás, hogy „ne csináld”, addig ma legalább két kört futunk, mert újra fel kell mérnie a gyereknek, hogy hol is vannak azok a bizonyos határok.
Elkezdtem tehát úgy érezni, mintha kihúzták volna a lábam alól a talajt. Az eddig szépen felépített bizalom megrogyott és lázasan kerestem a lakásban a gyufákat, öngyújtókat, elérhető késeket, köteleket, egyszóval mindent, amivel kárt képes okozni. Gondolatban pedig azon kattogott az agyam, hogy úristen, hol éltem én eddig, a Holdon?
Aztán rájöttem, hogy túldramatizálom a dolgokat, nem történt egyéb, mint hogy egy kicsit megpróbálta kijjebb tolni a fent említett határokat a gyerek. Ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy társaságban teljesen elmegy az esze, csak felnyitotta a szememet arra, hogy a legilledelmesebb kiskamasz is csinálhat megdöbbentő dolgokat.
Például fájdalmas arccal tud járni-kelni egész nap, mintha legalább 17 éves, büdös lábú, nyegle nagy lenne, nem pedig kisiskolás. Hirtelen erős késztetést érez arra is, hogy visszabeszéljen, vagyis mondjuk azt, hogy beszóljon, ráadásul nekünk. Az eddigi folytonos csacsogás, indokolatlan hangulatváltozásokba fordulhat át, amikor az egyik pillanatban gyermekien nyafog és affektál, a következő pillanatban pedig halálos komolysággal méri a mellbőségét centivel, órákig tartó némaságban. Mert már az is nő neki, mármint a melle, igaz, még csak nyomokban. És hátra van még jó néhány húzós téma, amin jobb családból jött gyerekek is megcsúszhatnak, szex, drog (rock and roll) és egyéb nyalánkságok, de talán addig van még néhány év szusszanásunk. Ráadásul ezeknek mind kétszer futunk majd neki.
Sétálunk a kisebbel a parkban és fél szemmel a babakocsis anyákat bámulom (titkon pedig) irigylem is őket, egy picit. Ugyan az éjszakai felkelésektől kicsit gyűröttek, de folyton olyan dolgokon járatják az agyukat, hogy hason, vagy hanyatt altassák a gyereket, fejjenek, vagy ne, felébresszék, vagy hagyják aludni. A babakocsis anyák meg néznek minket, s magukban azt gondolják, de jó neki, a nehezén már túl van, bár csak már nagyobb lenne az én gyerekem is.
