Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Ülök a kertben, nézek ki a fejemből, tudom, bármelyik pillanatban megszakíthatja gondolataimat, valamelyik gyerek „Anya, kakilni kell, Anya hol van a...” mondatával.
Ülök a kertben, nézek ki a fejemből, tudom, bármelyik pillanatban megszakíthatja gondolataimat, valamelyik gyerek „Anya, kakilni kell, Anya hol van a...” mondatával. Éppen azon gondolkozom, hogy elmegyek, itt hagyok mindent, hogy most már nagyon elég, hogy 6 éve a rabszolgájuk vagyok, hogy egy rohadt vacsorát nem tudok végigenni, hogy a férjemmel vagy bárki mással egy mondatot nem tudok végigmondani.
Miért kell nekem minden helyzetben megfelelnem, miért kell nekem mindent eltűrnöm, hogy a Minimaxot nézzem az HBO helyett, miért kell hallgatnom állandóan valamelyik sírását?
Azt mondják, a gyereknevelés is lehet siker, na de mikor? 20 év múlva talán valamelyik kölyök kiejti a száján egy olyat, hogy jól csináltad, anya. Persze, vannak menet közben is sikerérzések, amikor azt mondja, hogy szeret, amikor éppen nyugodtan ülnek és olyan gyönyörűek. De onnantól kezdve, hogy ők vannak, önfeláldozás az életem. Tudomásul veszem, hogy ők az elsők, ezt elfogadom. De most ki akarok ebből törni ebből. Vajon megtehetem?
Belefáradtam, nagyon szeretem a gyerekeimet, de elfáradtam, hogy körülnézek a tegnap kitakarított lakásban és a pizsamák a földön szétdobálva a plüssállatok társaságában, hogy a zsemle a földön a joghurtos kanál mellett. Elegem van, hogy nem tudok spontán programot szervezni magamnak, hogy nem tudok egy barátnőmmel beülni egy kávéra nyugodtan. Hogy elmehessek egy fodrászhoz, úgy kell könyörögnöm valamelyik nagyszülőnek vagy apának, hogy egy kicsit vegye le a vállamról a terhet, amiben persze mindig az ő programjuk a legfontosabb. Hallgassam végig mindenki fontos programját, majd ha valahonnan nyerek egy délutánt, könyörögjek a fodrászomnál, hogy pont akkor érjen rá, mert én csak akkora kaptam meg azt a pici szabadságot.
Tudomásul kell vennem, hogy én alkalmazkodjak mindenkihez, hogy mindig mindenben én vagyok az utolsó? A körzeti orvosom felírt nekem nyugtatót, vagy akár le is ihatnám néha magam, de a hosszú távú megoldás nem ez, hanem a segítség, hogy a gyereknevelés ne csak egy ember nyakán legyen. Nem csak az anyának kellene a kötelességének legyen a gyerek, de akkor kinek, apának, aki dolgozik, vagy a nagyszülőknek, akik már úgy érzik, hogy ők letudták a maguk részét már a saját gyerekeivel?
Katinka
