Vasárnapi szüléstörténetek sorozatunkban Andrea meséli el, hogyan hozta világra kislányát egy héttel korábban a kiírtnál. Az egynapos vajúdás alatt kapott oxitocint, amely összefüggő fájdalmakat okozott, majd a két-háromórás káromkodós vergődést követően epidurális érzéstelenítéssel csökkentették fájdalmait. A kismama az EDA miatt nem érezte a tolófájásokat, így kis híján vákuummal szippantották ki belőle a babát. Az utolsó pillanatban mégis sikerült beavatkozás nélkül megszülni a kislányt.Szeretnéd megosztani olvasóinkkal szüléstörténeted? Küldd el nekünk erre a címre!
Hol volt, hol nem volt, még a Nyugati téren is túl, meg még a Ferdinánd hídon is túl, ott, ahol a kurtafarú kiskutya a járda közepire kakkant, élt egyszer egy igencsak kelekótya pár. Jó sokat utaztak, túráztak, bicajoztak, buliztak, pörögtek ezerrel, mígnem aztán észbe kaptak, hogy mégiscsak üres ez az élet egy harmadik kelekótya nélkül. Így esett meg, hogy nagy szerencséjükre, bekopogtatott lakásuk ajtaján egy gólya és beadott egy bőgő csomagot, amire az volt írva, hogy Hancúr Hanna. Kibontották és lám, ott volt egy tündérszép kisbaba, aki folyvást bömbölt, a két kelekótya meg mást se tett, mint azon fáradozott, hogy ne ríjjon mán az a gyerök, szokja mán meg a létet a földbolygón, no.
Persze a szülés nem volt ám ilyen meseszerű, bár, így az 1 év távlatában igencsak álomszerűnek tűnik (megjegyzem jó álomnak). Hannát november 14.-ére vártuk, de ő úgy döntött, hogy már 7-én megnézi mi a helyzet odakint. Az egy héttel korábbi érkezéshez édesanyja is jócskán hozzájárult, ugyanis kapva kapott az alkalmon, hogy az orvosa – akit ki nem állhatott – szabadságon lesz egy hétig. Felkérte hát a babáját, hogy ha nem gond, ezen a héten fáradjon ki az oltalmazó anyaméhből.
Itt kicsit vissza kell mennünk időben, ugyanis bonyolultabb dolog volt ez, mint azt magamban előre elképzeltem. 5-én este kikísértem a volt kolléganőimet - akiknek pizzát sütöttünk – éjfélkor álomra hajtottuk fejünket, 2-kor meg a távozó magzatvízre ébredtünk. Azt se tudtuk hirtelen mihez kezdjünk (persze). A helyzet magaslatán mégiscsak én voltam, így hát tárcsáztam a kórházat, hogy ilyenkor mégis mi a teendő. Persze bementünk, aztán megkezdtük a várakozást a fájásokra a szülőszobán, azok azonban úgy döntöttek, hogy még váratnak magukra. Aptyukot hazaküldtük reggel, én próbáltam a szülőszobában relaxálni.
Közben telt, múlt az idő, jöttek-mentek a jajgató kismamák, cserélték egymást a szülésznők és ügyeletes orvosok. Leendő idesaptyát is visszahívtuk, hogy ne „unatkozzak" annyira. Volt némi fájogatás, de utóbb kiderült, hogy az kb. az 1 százaléka volt az igaziaknak. Aztán este 7-kor úgy döntött az arra járó ügyeletes orvos, - aki annyira szuper volt, hogy le a kalappal előtte – hogy jöjjön az oxitocin. Beöntés, borotva és egyéb nyalánkságok után aztán, több se kellett nekik, elsöprő erejű fájások érkeztek rövid időn belül. Olyannyira, hogy este 10-től – köszönhetően az egyperces összeérő fájásoknak - a külső szemlélő egy ördögűző film egyik jelenetébe csöppenhetett, ágyon eltorzult arccal káromkodó, kócos, „felpüffent" hasú lány vergődésével.
Aztán úgy 2-3 óra elteltével a dottóre felajánlotta az EDA-t, én pedig lábat csókoltam neki. Alig bírtam kivárni, hogy lecsöpögjön a szükséges infúzió és beadják. Aztán amint eltompultak a fájások, én is lelazultam és hamar meg is indulhatott a tolás. Igen ám, de a fájásokat ekkor már csak sejtettem és nehezebben tudtam együttműködni. A doki feküdt a hasamon, én nyomtam, amikor úgy éreztem, hogy az, egyszer majdnem el is ájultam, aztán elhangzott a bűvös szó: - „Vákuum". Na, azt már nem, az én lányom nem lesz „kiszippantva", maradék erőmet összekapirgálva kipluttyantottam az én kis kékfejű tündérkémet hajnali 2 óra 27 perckor. Azt viszont nagyon is jól éreztem, amint kijött és állíthatom, hogy a világ legjobb érzése volt.
Apukája végig mellettem volt, mesélte, hogy néha bizony ki kellett mennie bőgni, mert annyira sajnált. Az a két óra, amit a matyóhímzés után együtt lehettünk szopizva és eufóriával telve egyszerűen leírhatatlan. Itt a vége, fuss el véle!
A.
