Én még a frissterhes kategóriába tartozom, ám bizonyos okokból érintett vagyok olyan szitukban, mint pl. a szervezzünk szülinapi bulit játszóházba a kisiskolás gyereknek. Csodálatos terv, egyszerűen megvalósítható, csak a pénzt kell előteremteni hozzá, hiszen egy 8-10 fős zsúr 12 rongy körül van alaphangon + torta + üdítő + minden egyéb. De nem is ez a lényeg.
Ha már megszerveződött a mulatság (a helyszínt elég biztonságosnak találjuk: hiszen a gyerek mindenhol puhára érkezik, mert még a lépcsőkorlát is ki van párnázva), kezdetét veszi a móka, kacagás. Aha, körülbelül 5 percig, mert utána jön a bömbölés teli torokból. Az ok? Az izgatott gyerekek ezerrel tepernek le föl a csúszdákon és a mászókákon, és előbb-utóbb összeütköznek. Az egyik kisfiúnak ráütöttek a kezére, óriási sírás. Árulkodás, panaszkodás, „ő volt az”, anyuka megjegyzése, miszerint „biztosan nem szándékosan tette” süket fülekre talál. Gyermek fél óra vigasztalás után megpróbálja elfogadni, hogy ennyitől biztosan nem tört el a karja, ráadásul az ajándékok kiontásához szüksége lesz a kezére. Menne vissza játszani, amikor ugrálás közben nekiesik az ugráló vár gumifalának, a fájós kezével. Újabb sírás, ezúttal is valaki más volt a hibás (a szülők most már szigorúra veszik a figurát, mert látták a szitut, és tudják, hogy magától dőlt neki a gumifalnak).
Kicsivel később bekapcsolódik egy másik kiskölök is, aki tényleg hatalmasat ütközött és picit ráharapott a szájára. Majdnem vérzik, de nem is annyira. Nem biztos, hogy jó, ha a gyerekek együtt sírnak, talán erősítik egymást, de mindegy. A buli egyelőre sírós buli. Ilyen is van. Első kiskrapek el sem akarja engedni anyukáját, aki (miután többször megdorgálta őt, hogy most már fejezze be a hisztit) végül placebo borogatással elhiteti a gyermekkel, hogy ettől biztosan meggyógyult a keze. A második kiscsávó viszonylag gyorsan megvigasztalódik. Aztán ajándékbontás, sebesülések elfelejtve, közben egy másik gyermekseregletnél is zajlik a buli: az egyik kisfiú pechére ott maradt a csúszda aljánál, és egy kiscsaj lábbal beleszállt a gyomrába. Huhhh, ez tényleg durva volt. A kisfiún látszik, hogy egy pillanatig nem tudja eldönteni, sírjon-e vagy ne. Az utóbbit választja. Vagyis még jobbat: a segítségére siető barátoknak elmeséli, mi történt, aztán együtt folytatják a játékot tovább. De nem rohan anyuhoz. Ez is egy megoldás. Aztán ott vannak a 2-3 éves gyerekek, akik esnek-kelnek, felállnak, továbbmennek. Ki úgy, hogy észreveszi, valamit beütött és az fáj: száj legörbül, 2 könnycsepp elmorzsol, ki pedig úgy, hogy azonnal felpattan, miután hasra esett, mintha mi sem történt volna.
Én pedig leendő anyukaként csak terepszemlézek: látok sokféle gyereket, látom, mennyire különbözően reagálnak a kisebb-nagyobb balesetekre, és látom, hogy ezek a balesetek még a legkomolyabb biztonsági intézkedések mellett is elkerülhetetlenek. És azt is látom, hogy a szülők közül ki őrzi meg a higgadtságát, és ki az, aki azonnal odarohan a gyerekéhez, amikor az megbotlik a saját lábában. Nem tudom, én milyen leszek. Ti hogy oldjátok meg ezeket a szitukat?
Mafalda
