Semmilyen kifogást nem fogadok el, így azt sem, hogy nem vagy budapesti! (Amiért egyébként irigyellek.) A www.biopiac.net felsorolja a hazánk összes ökopiacát, nincs mentség. Így hát tessék kosarat ragadni, aprómintás piros kendőt kötni a fejedre, s kisdededet eltolni szépen egy szédítő májusi szombat délelőtt az adott helyre, lehetőleg egy olyan utcán át, melyet őrjöngve virágzó lila ákácok szegélyeznek.
Hogy miért kéne neked biopiacra sétikálni? Nem azért mert nagyon trendi mostanság. Hanem azért, mert környezetet, kisgazdaságot védesz ha ott vásárolsz, miközben mámorítóan finom dolgokat szerzel be. A biogazdálkodás lényege, hogy vegyszermentesen, az anyaföldet tisztelve, életritmusát követve termel a gazda növényt, tenyészt állatot. Nem szipolyozza ki a birtokát, nem szórja tele fehér kis hungarocelgolyó-szerű tápsókkal, csirkéi nem gyárban készülnek drótkockában.
A biocsirke boldog, szabad kapirgálással tölti életét, kukoricát kosztol és gilisztát, lát napot, felhőt, tudja milyen a jó szex. És te, amikor megeszed, boldog csirkét ebédelsz, amelynek ízes a húsa, sárga a bőre, kerek a sorsa. Ez nem vicc: tedd egymás mellé a gigastore sápadt, jó esetben víz, rossz esetben hal ízű csirkemellét, és a biocsirke duzzadó húsát. Süsd meg. Kóstold meg. Na ezért.
Tehát ehelyütt még az újhagyma is boldog, és hogy ne lenne az: itt a maga idejében érő gyümölcs, zöldség kapható, nincs felpumpálva, éretlenül leszedve, injekciózva, befestve. Itt kérem paradicsom szezonban lehet paradicsom kapni, nem januárban. És – őrület - paradicsom íze van!
Ennyi jó után jöhet a rossz hír: a biopiaccal egy baj van, csupán egy. Az, hogy roppant drága. Annyira drága, hogy a vásárlás után csak néz bután az ember a kosarában lévő kis marék sóskára, kiló almára, pár deka dióra, darabka kenyérre, szál mangalica kolbászra és nem érti: hogy ment erre el ennyi ezer forint??? Ha lenyugszik, persze megérti: drága dolog természetes körülmények között szeretgetni a krumpliföldet, pihentetni háromévenként, komposztot gondozni, kinyomozni, hogy melyik növény szagát nem szereti a krumplibogár, és azt odaültetni a sor szélére, és még véletlenül sem fordulni be a fészerbe a permetezőgépért. Ez a nehezebb, problémásabb, drágább út.
Eleinte azt hittem, azért érzem finomabbnak a biotermékeket, mert iszony az áruk, és csak placebo hatásról van szó. De nem. Tényleg finomabb. És egy icipici babának, aki most kezd enni, ha tudsz, adj inkább ilyet, ne nitrogénben nőtt, földet soha nem látott zöldséget. Ameddig csak tudsz…
Ezen kívül a biopiac – na jó, minden piac- remek szórakozás is! Az árusokat, és a vevőket egyfajta szent megszállottság jellemzi, egészen speciális őrültek. Felvonulnak a borult tekintetű gyolcsruhás vega budaiak, Szűz Máriát látott térítők, reformovi óvónők pasztellszín bő szoknyákban, laza papák picijükkel a hátukon, szigorú, ökoterrorista nyugdíjasok. (És ide járnak szívbe markoló elszántsággal a rákos társnak céklát centrifugáló sápadt férjek/feleségek is, a titkos angyalok. Az utolsó forintokon veszik a reményt, viszik a céklalét a Kékgolyóba, hátha…)
Az árusok mások, ők nem elszállt városiak. A kezük! Az én kedvencem, Imre nagydarab félszeg ember, a tenyere kérges, déli verőn is polárban van, mert kettőkor kelt és fázik a fáradságtól, haja mákos-ősz. Az áruját nem rendezgeti, szépítgeti, az asztalkájára így-úgy odapakolja, nem ad a külcsínre. De a belbecs, te jó ég! Meseízű a diója, a fokhagymája ízbomba, a sárgarépáját még a zöldségutáló gyerek is megeszi, annyira finom. Imre nem alkuszik, küldetéstudata van. A biotársadalomban azt rebesgetik, hogy megjelentek persze itt is a hiénák, a nagykereskedők, akik megveszik reggel a nagybanin a „sima” tojást, egyebet, és hozzák ide ötszörös áron eladni… Te keresd a termelőt, az ilyen Imre-szerű arcokat!
Ha csak egy kérdést is felteszel neki, a válaszból rögtön tudod, kivel van dolgod: aki lelkesen, szívből mesél a portékájáról, aki mindent tud a növényeiről – „És hernyó ellen mit használ?” „Hát melléültetek egy kis csucsujkafüvet!” – aki csillogó szemmel anekdotázik a teheneiről, kecskéiről az a te embered! (Az unott arccal álldogáló kereskedő rosszkedvűen ráz le: „Nézze hölgyem, én csak árulom!”)
Itt nem csak rideg üzleti kapcsolat a vásárlás: recepteket beszélnek meg, életmód tanácsokat adnak egymásnak a sorban állók, és az árusok lassan, komótosan szolgálnak ki, mindenkihez van egy-két jó szavuk, a gyerekeknek ajándékkörtéjük…
Eszegess friss rétest, viseld türelmesen a hosszas sorbaállást, fülelj bele a beszélgetésekbe: karmáról, magasabb rendű énről, spenótpitéről trécsel a napsütésben az ökopiac népe, míg üdvözült mosollyal vásárol. Figyeld őket! Pompás mulatság!
Kökényszemű Katica
