Mondjuk így: Mi lett volna, ha Dezsőt nem csalom meg Robival, és nem Robi vesz el? Akkor Robi nem csalhatott volna meg Julival, és egyből Dezsővel vagyok, aki így engem vesz el, nem a dagadt Katit a marketingről. Vagy valami ilyesmi.
Így vagyunk a gyerek és férj kérdéssel is. Mert ugye a szomszéd nője mindig zöldebb... Kevesen vannak, akik pontosan tudják, hogy a legjobb döntést hozták. Régen a menet az volt, hogy boldog-boldogtalan férjhez ment már 18 évesen. Ez volt a természetes. Aztán jöttek a gyerekek szépen sorban, nem filózhattak anyáink, hogy mikor is brillírozzák a karrierjüket, mikor optimális a gyerekvállalás.
De vajon jó-e nekünk, hogy ekkora szabadsággal vagyunk megáldva? Az egész szingli világnak valójában nem az a mozgatórugója, hogy elhitetjük magunkkal, ráérünk, megérdemeljük azt a néhány évet? S mire feleszmélünk, a potenciális férfiak elfogytak, lemaradtunk róluk, kiestünk a gyümölcskosárból.
Én korán szültem. Hajtott valami megfogalmazhatatlan vágy, hogy családot alapítsak, gyökeret eresszek. Lehet, hogy genetikailag így vagyok programozva, vagy csak véletlen volt, hogy találtam erre alkalmas embert is. De honnan tudjuk, hogy alkalmas az, akit mi annak vélünk életünk terveire?
És akik nem vállalják be közösen mindezeket, vajon miért választották inkább az egyedüllétet, a gyerektelenséget? És miért gondoljuk, hogy aki nem ugrik bele egy rossz kapcsolatból egy házasságba, gyerekbe, az történetesen szerencsétlenebb, mint aki mindenáron gyereket akar és létrehoz egy elhibázott házasságot akár a gyereke kárára.
Aki benne van a gyereknevelés mókuskerekében, legalább egyszer biztosan véres irigységet érzett facér barátnője programjaitól, időbeosztásától. Miközben persze sűrűn öntiport magában, hogy hogyan gondolhat arra, milyen lenne a gyerek nélkül. Nem tudva arról, hogy az ominózus barátnő magában pont arra gondol, hogy a fél karját odaadná, ha csak fele olyan szép gyerekei és férje lenne, mint szegény leharcolt családanyánknak.
Azt hiszem, attól, hogy valaki gyereket szül, még nem lesz jobb fej. Nem lesz nagyobb társasági ember, nem fordul ki magából, egyszóval különösebben nem lesz más. Valami mégis megváltozik. A figyelem az anya felé fordul, amikor kisgyereke lesz. Akire soha nem figyeltek, a középpontba kerül, begyűjti a "milyen szép a gyerek, juj de aranyos" és társai bókokat. S anyát ezután ez vezérli és vigasztalja: Nem számít, hogy csatakos a hajam, hogy rajtam van 20 kiló felesleg, hogy titokban csal a férjem, a gyerekem okos, szép, egészséges. Nekem van valamim, ami neked nincs. Te járhatsz fodrászhoz, költhetsz vagyonokat magadra, de mind ezt azért csinálod, hogy bekerülj te is a klubba.
S mindezek dacára megesik, hogy mégis értékesebb, de legalább is reményt keltőbb életet él a szingli nő, mert vállalja, hogy nem kártyavárat épít mindenáron, hanem lehetőséget hagy magának, hogy igazán csak azzal akar bármit is építeni, aki a TÖKÉLETES. És lehet, hogy anyatársunk valóban csak belülről tartja azt a kártyavárat, ami bármelyik pillanatban összedőlhet, mert egyszer családot akart mindenáron.
De vajon valóban van számunkra tökéletes? Nem pusztán csak az akaraton és elhatározáson múlik, hogy kivel csinálom végig tisztességesen ezt a játékot? Érdemes-e várni valakire, aki tulajdonképpen nem is létezik, s közben lemaradunk a lényegről? Vagy megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy maximalisták legyünk önmagunkkal szemben? Egy teljes és boldog életre való törekvés tényleg luxus?
win
