Sorozatunk saját babonáinkról kíván megemlékezni, az eredeti, Kárpát-medencei babonákról, amelyek kétségtelenül vannak annyira érdekesek, mint példáual a karibiak vagy az afrikaiak, mégis kezdenek feledésbe merülni. Nem akarjuk őket sem népszerűsíteni, sem cáfolni - beérjük annyival, hogy megemlékezünk róluk. Amíg még van miről.
Hogy mi módon került a közönséges házicica ebbe a gyanúba, az megmagyarázható. Először is: „a szeme világít a sötétben”. Nem igaz. Nem világít. Arról van csupán szó, hogy az illető látószervben mikroszkopikus prizmafelületek vannak, amelyek az emberi szemnek már láthatatlan, szórt fényt gyűjtik össze és verik vissza. Hogy ez aztán az állatnak mire jó, azt senki sem tudja, de így működik a macskaszem. Meg aztán ez az éjszakai kisragadozó jobban szereti a homályt, mint a napfényt, márpedig a hagyomány szerint éjfélkor csak a kísértetek és rosszlelkek mászkálnak. Meg a férfinép, haza a kocsmából.
Sokat ártott a fekete macskák imidzsének a Szent Inkvizíció is, amely a boszorkányokkal együtt gyakran megégette az állati testben élő "bizalmasaikat" is. Márpedig boszorkánysággal többnyire egyedülálló nőket vádoltak meg - és mi van abban csodálatos, ha egy gyermektelen, netán öregecske hölgy befogad egy kóbor kandúrt, hogy ne legyen egyedül?
Térjünk viszont a babona tárgyára: mikor veszélyes ez a „fenevad”? Főként ha átmegy előttünk. Ha jobbról balra teszi, akkor sem számíthatunk semmi jóra, de ha balról jobbra, az egyetlen segítség azonnal sarkonfordulni és hazamenni, aznap pedig már semmibe sem fogni. Különben semmi sem ment meg a sorozatos balszerencsétől, elemi csapásoktól és házi békétlenségtől.
Különben pedig a legnagyobb balszerencsét akkor hozza, ha valahogy beszabadul a baromfiudvarba.
