Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Szily Nóra két vendége, dr. Lukács Liza szakpszichológus és Rákóczi Ferenc rádiós és televíziós műsorvezető, étteremtulajdonos mellett a SóBors Egy asztalnál című receptkönyvét is bemutatták a MomKult színpadán. Az evés az örömöt és az egészséget egyszerre szolgálja, a Femina Klub estjén azt is megtudtuk, mit tehetünk ezért.
A Femina Klub jubileumi évadának februári estje rendhagyó módon zajlott: Szily Nóra két vendége, dr. Lukács Liza krízistanácsadó szakpszichológus és Rákóczi Ferenc rádiós és televíziós műsorvezető, étteremtulajdonos mellett a SóBors „Egy asztalnál” című receptkönyvének szerzőit is megismerhettük a MomKult színpadán. A meghívott vendégek beszélgetése nyomán eljutottunk a gasztronómia és a lélektan közös halmazáig, ahol jól látható, hogyan érdemes emberként megközelíteni az evés létfontosságú témáját.
Az evés öröme összekötheti a vegát, a vegánt és a húsevőt is
Az első műsorszámként felkonferált könyvbemutató valódi közösségi üzenetet hordozott. A SóBors szerkesztői – Sági-Kühn Zsófia főszerkesztő, Verebélyi-Kovács Csilla főszerkesztő-helyettes, valamint Botos Claudia, Horváth Kitti Gabriella és Borsos Dalma szerkesztő-újságírók – a Femina főszerkesztőjével, Orbán Violettával beszélgetve meséltek arról, hogyan lehet egy családot újra egy asztalhoz ültetni úgy, hogy közben ne kelljen háromfélét főzni. A receptek húsos és húsmentes változatban is elkészíthetők, teljes menüként működnek, és azt az egyszerű, de ma már nem magától értetődő élményt kínálják, hogy együtt enni jó.
Az est további részében pedig előkerültek a lélektani és kulturális kérdések.
„Gyere, egyél, most sült ki”
„Az étkezéshez fűződő viszonyunk sokkal korábban kezd formálódni, mint gondolnánk” – hívta fel a figyelmet Lukács Liza. Már egy ártatlannak tűnő mondat is mintát ültet el: „Gyere, egyél, most sült ki, most finom.” Vagy: „Ha szépen megeszed a főzeléket, utána kapsz édességet is.” Itt már nem az éhségről beszélünk, hanem az élményről, az érzelemről – és arról a finom összekapcsolódásról, amelyben az étel nemcsak táplál, hanem vigasztal, jutalmaz vagy éppen megnyugtat.
A szakpszichológus szerint a cél az lenne, hogy megtanítsuk a gyerekeknek – és újratanítsuk magunknak – felismerni, hogy mikor vagyunk éhesek, és mikor laktunk jól. Ne legyen az evés jutalom, vigasz, harag vagy kényszerítés eszköze. Ha egy étel finom, ne az legyen az üzenet, hogy „ebből sokat kell enni”, hanem hogy „máskor is főzünk ilyet”.
A mintáink éles helyzetekben aktiválódnak. Éppen ezért fontos, hogy ne ismételjük automatikusan a régi mondatokat és beidegződéseket.
A kényszerítés helyett sokkal inkább az elfogadás és az alkalmazkodás segít – olyan ételt készíteni, amit a gyerek szeret, nem pedig olyat elétenni, amitől undorodik.
Amikor az étel varázserőt kap
Az érzelmi evéssel küzdő emberek gyakran nem is tudják megnevezni az érzést, ami miatt ételhez nyúlnak, sokszor csak egy „nehéz érzés” jelenik meg, amit csillapítani szeretnének. Ha gyerekkorban az étel volt a jutalom vagy a vigasz, akkor később szinte kényszerítő erővel kapaszkodunk a megszokott stratégiához.
„Az a cél, hogy ne az étel hívjon be minket, hanem mi hívjuk be az étkezést”
– fogalmazott Lukács Liza. Akkor együnk, amikor éhesek vagyunk, és amikor annak ideje van. Akkor viszont válasszunk olyan menüt, amit szeretünk. A belső irányítottság azt is jelenti, hogy külön tudjuk választani a testi éhséget az érzelmitől.
Akinek jó a viszonya az evéssel, nem ábrándozik az ételről. Nem kell állandóan küzdenie vele.
Öröm és fegyelem – nem ellentétek
Rákóczi Ferenc az evés örömforrás jellegét hangsúlyozta: lehet az evést akár szenvedélyesen is szeretni anélkül, hogy ez lelki sérülést jelentene. A gasztronómia a kultúrák felfedezéséről, a szabadságról, a temperamentumról is szól.
Lukács Liza szerint éppen akkor tudjuk ezt igazán élvezni, ha helyére kerül az étellel való kapcsolatunk. Amikor pedig elég, akkor nem megvonjuk magunktól a folytatást, hanem felismerjük: nincs szükségünk rá. A fegyelem és az önkontroll nem büntetés, hanem képesség. Olyan készség, amely az élet más területein is megtart.
Nem mindenkinek ugyanazt az utat kell követnie. Aki tízszer eszik naponta, annak először nem a háromszori étkezés a cél, hanem hogy csak nyolcszor tegye ezt. Aki öt-hat rágás után nyel, annak nem a harminckétszeres rágásra szükséges átállnia, hanem megduplázni azt, amit megszokott. A változás úgy természetes, ha fokozatos, és megértő, támogató környezetet igényel.
A magyar vendégszeretet és a határok megtartása
Szó esett arról is, hogyan nehezítik a határok tartását a magyar vendégváró szokások. Nálunk az a biztos, ami sok – legyen bőven, nehogy kevés legyen. Ez szép hagyomány, de egy olyan kor öröksége, amikor az étel nem volt mindig elérhető. Ma azonban túlkínálatban élünk, és folyamatos ingerbombázás ér minket: egyél még egyet.
A régen hasznos mondatok ma már sokszor károsak. A következő generációk számára új üzeneteket kell megfogalmaznunk.
Öröm, fegyelem és a késleltetés képessége
A belső irányítottság és az érzelmek leválasztása mellett Lukács Liza két kulcstényezőt emelt ki, amelyek nélkül nehéz egészséges kapcsolatot kialakítani az étkezéssel: az önkontrollt és a késleltetés képességét.
Az önkontroll nem büntetés és nem önsanyargatás. Inkább olyan készség, amely az élet más területein is megtart. Az evés jó terep lehet arra, hogy gyakoroljuk – „Képes vagyok megállni, képes vagyok kivárni az ebédet vagy a vacsorát, nem kell azonnal reagálnom minden késztetésre.” És amikor ez sikerül, az nem veszteségélmény, hanem kompetenciaélmény.
Nem arról van szó, hogy megvonunk magunktól valamit. Sokkal inkább arról, hogy felismerjük: nincs rá szükségünk. A hangsúly nem a tiltáson, hanem a tudatosságon van. Mindent lehet enni – csak nem korlátlanul, és nem automatikusan. A késleltetés képessége azt is jelenti: elviseljük a vágy és a kielégülés közötti időt.
Mi a gond a diétákkal?
A beszélgetés során szóba került a diéták csapdája is. A legtöbb fogyókúrás rendszer kívülre helyezi a hangsúlyt: szabályokra, tiltásokra, előírt mennyiségekre. Ezek rövid távon működhetnek, de ha nincs mögöttük belső stabilitás, a visszarendeződés szinte borítékolható.
Sokan szenvednek attól, hogy jelentős súlyt adtak le – akár harminc kilót is –, majd visszahízták a felesleget. Pedig a repedező külső kontroll mögött óriási ilyenkor a belső feszültség: „nem hízhatok vissza”. Ha azonban a belső keret, az önszabályozás és az érzelmi munka hiányzik, a rendszer előbb-utóbb megbillen.
A valódi változás nem kívülről indul.
„Belülről kell megteremtenünk azt a stabilitást, amely megtart akkor is, amikor nincs diéta, nincs program, nincs tiltólista,
ahogyan az étvágyat, mint késztetést is belülről kell kezelnünk, nem pedig külső ingerek és behatások mentén. Bármilyen változást szeretnénk elérni, belülről kell elindulnunk” – fűzte hozzá Lukács Liza.
Változó szükségletek – változó test
Lukács Liza arra is felhívta a figyelmet, hogy biológiai szükségleteink változnak az életkorral. Ötven év körül a szervezet energiaigénye csökken – kevesebb ételre, kevesebb étkezésre lehet szükségünk. Két-három alkalom egy nap általában elegendő. Ennek felismerése nem lemondás, hanem alkalmazkodás. Meg kell tanulnunk észrevenni, mikor laktunk jól – nem a tányér kiürülése, hanem a testünk jelzése alapján.
„Hadd egyek már annyit, amennyit szeretnék!”
Gyakran hangzik el indulatosan ez a mondat: „Hadd egyek már annyit, amennyit szeretnék! Nekem ne mondja meg senki!” Lukács Liza szerint utóbbi fontos kijelentés – csak nem a tányér fölött van a helye. Mert a szabadság iránti fokozott igény érthető (és valószínűleg indokolt), de ha az étkezés válik a lázadás vagy az önérvényesítés eszközévé, az hosszú távon nem a szabadságot, hanem a kiszolgáltatottságot erősíti.
A belső irányítottság lényege, hogy megtanuljuk felismerni saját szükségleteinket, és azokra reagálunk. Nem a vágy, nem a külső szabály, hanem a testünk és az érzelmi állapotunk lesz mérvadó.
A testsúly mint iránytű
„A testsúlyunkkal való viszonyunk a legtöbbször önszabályozási kérdés is. A végletekben gondolkodás – a „mindent vagy semmit” szemlélet – nemcsak az étkezésben, hanem az élet más területein is nehézségeket okozhat” – mondta Lukács Liza.
Az est konszenzusát össze lehet foglalni egy mondatban: az evés lehet öröm, lehet a kultúra része, lehet közösségi élmény. De akkor marad egészséges, ha nem az érzelmeinket helyettesíti, hanem a testünket szolgálja.
Ha érdekel beszámolónk az előző Femina Klubról, melynek vendége Udvaros Dorottya és Lovas Rozi volt, ajánljuk ezt a cikket.
