Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A 19. század második felében, a 20. század elején alkotott Budapesten Schulek Frigyes. Neki köszönhetjük a Halászbástyát és a Mátyás-templomot mai formájában. A műemlékvédelem, különösképp a középkori épített emlékek megőrzése és ápolása a szívügye volt.
„Folyton látva azt az elhagyatottságot, vagy értelmetlen kezelést, melyben műemlékeink országszerte sínylődnek, hazafiúi kötelességemnek ismertem az állhatatos kitartást e nagy nemzeti jelentőségű ügy érdekében. Ha nem sikerülhetett – sanyarú anyagi helyzetünk mellett – az érdeklődést nagy tettekben nyilvánuló magasan lobogó lángra éleszteni, legalább hamu alatt pislogó parázsként fenn kellett tartani a melegség forrását, az eszményi törekvést” – saját szavaival foglalható össze legjobban, miért választotta életcéljául Schulek Frigyes a műemlékek megőrzését. A Halászbástya és az Erzsébet-kilátó tervezője, a Mátyás-templom felújítója azonban hosszú utat tett meg, mire nekikezdhetett ezeknek a munkáknak.
Pesten született 1841. november 19-én: Schulek Frigyes nagyapja és dédapja is evangélikus lelkész volt a Felvidéken, ám apja inkább a kereskedelmi pályát választotta. Schulek Ágoston ezen döntése fia életére is komoly hatást gyakorolt. Az apa ugyanis előbb Kossuth Lajos gazdasági tanácsadója, majd Kossuth pénzügyminisztersége alatt pénzügyi osztályvezetője lett. Nem csoda hát, hogy a szabadságharc leverése után az egész család Kossuthtal menekült Orsováig, és Schulek itt folytatta az általános iskolát. Dédunokájának, Schulek Jánosnak az elmondása szerint azért erre a Duna-menti településre esett a választásuk, hogy – amennyiben a Haynau-féle megtorlás ezt szükségessé teszi – csónakon könnyen el tudjanak menekülni.
A Lánchíd miatt lett építész Schulek Frigyes
Ekkor a család már csak három főből állt: az apa, Frigyes és testvére. Édesanyjuk, Zsigmondy Auguszta – Zsigmondy Vilmosnak, az első magyar artézi kút fúrójának testvére – a fiú hároméves korában elhunyt. A későbbi építész a dédunokája szerint tőle örökölhette műszaki vénáját. Az elemi iskolában Schulek románul, görögül és franciául tanult, majd – amikor pár évvel később Lőcsén folytatta tanulmányait – németül. Már ebben az időben megmutatkozott, hogy rendkívüli rajzkészséggel rendelkezik. Pár évvel később apja a debreceni kereskedelmi kamara titkára lett. Ebben az időben fia a nyarakat Pesten töltötte – saját bevallása szerint lenyűgözőnek találta az ebben az időben folyó építkezéseket: a Lánchídon és az Alagúton is ekkoriban dolgoztak.
„Eltökéltem magamat, hogy olyan pályára lépek, amely alkalmat nyújt íly szép és nagyszerű művek alkotására”
– írta visszaemlékezéseiben. Így is lett: előbb a Műegyetem elődjében, a Joseph Polytechnikumban tanult (mivel nem volt elég pénze ahhoz, hogy a rendes menetrend szerint végezze az egyetemet, rendkívüli hallgatóként, egy év alatt sajátította el az alapvető építészeti tárgyakat); 1861-ben azonban már a bécsi Képzőművészeti Akadémia padjaiban hallgatta társaival – köztük Schulcz Ferenccel, a Vajdahunyad vára helyreállítójával és Steindl Imrével, az Országház tervezőjével – olyan neves építészek óráit, mint Eduard van der Nüll, August Sicard von Sicardsburg és Friedrich Schmidt.
Világkiállításra vitték a tervrajzát
Utóbbival való találkozása meghatározónak bizonyult. Schmidt ajánlására indult dél-németországi tanulmányútra, ahol a többi között a regensburgi dómépítő mester irodájában dolgozott. Itt készítette el a még felújítás alatt álló dóm 2,5 méter magas homlokzati tervrajzát – az alkotás olyan jól sikerült, hogy ez fogadta a 1867-es párizsi világkiállításon a német pavilonba lépőket. „E munka harmadfél hónapos éjjel nappal tartó teljes erőfeszítést vett igénybe. Fényképezett másolatát még most is előszeretettel megveszik az oda vetődő építészek, én pedig másfél évig tartó szembajt szereztem e munka által” – írta később az építész. A rajz valóban óriási sikert aratott, egymás után kapta az egyházi és világi megkereséseket.
Rövid bécsi, romániai és olaszországi tartózkodás után Steindl Imre építészirodájában kezdett dolgozni annak ellenére, hogy felkérték az ulmi nagytemplom helyreállításának vezetésére. Noha a gótika jóval közelebb állt hozzá, mint a magyarországi Új Városháza tervezett neoreneszánsz stílusa, mégis Steindl irodáját választotta. Döntését később így indokolta:
„többet véltem használhatni hazámnak, ha itthon maradok és közreműködöm abban a nagyszerű újjáalakításban, melyhez a haza mindegyik hű fiának teljes erővel hozzájárulnia kell”.
Tanított, tervezett és óvott
Az 1872-ben megalakuló Műemlékek Ideiglenes Bizottsága Schuleket „címzetes építészévé” kérte föl – innentől fogva a műemlékvédelem élete végéig kiemelt jelentőséggel bírt számára. Ahogy a tanítás is: 1871-től harminc éven át volt az Országos Magyar Királyi Mintarajztanoda és Rajztanárképző szaktanára. (1902-től pedig nyugdíjba vonulásáig a Műegyetem Műépítéstan tanszékének vezetője.)
A műemlékek számbavétele után több rekonstrukciós munkát is vezetett, köztük a lőcsei városháza és a jáki templom felújítását. A visegrádi vár és a Salamon torony helyreállításán tíz évek keresztül dolgozott, ám a munkával pénzhiány miatt fel kellett hagyni. Különösen sok Árpád-kori templom megújítása fűződik a nevéhez. Olykor különös munkamódszeréről dédunokája így mesélt: „a helyi mesterekkel átbeszélte, sokszor ott fölrajzolta a falra, hogy mit csináljanak, és ment tovább a maga útján, és mikor három hónap múlva ugyanide visszaért, meglátta, hogy hová haladtak ezek az igaz, régi jó mesterek, és újra átbeszélték a folytatást.” Ahogy Schulek János fogalmazott:
„nagyon sok Árpád-kori templomot kibányászott”.
Az alapokig lebontotta a Mátyás-templomot
Élete egyik főműve, a Mátyás-templom felújítása persze ennél előre jobban megtervezett munkát igényelt. Amikor hozzákezdett, a környék egészen másként nézett ki: maga a templom egy házsor része volt, északi oldalához 1688 és 1702 között hatalmas kollégiumot, déli oldalához pedig 1702 és 1714 között háromemeletes szemináriumot építettek szorosan hozzá.
Schulek az alaprajzot megtartva az alapokig lebontotta az akkor már eredeti karakterét szinte teljesen elvesztett templomot,
a középkori homlokzatból ugyanis csak a Mátyás-torony néhány meghagyott ablaka őrzött valamit. Azonnal felismerte, hogy az egyik legfontosabb feladat teret adni az épületnek, kiszabadítani a több ház fogságából.
A grandiózus munkára azért volt lehetősége, mert a Mátyás-templom helyreállítása során attól nem kellett tartani, hogy teljesen elfogy a pénz: a forrásokat Ferenc József uralkodásának 25. évfordulója alkalmából kiadott rendelete garantálta. A kifizetések akadozni persze akadoztak olykor: a pénz évente, az állami költségvetésből érkezett, és volt olyan év, amikor nem fért bele a büdzsébe.
Az olasz kőfaragókat néha maga Schulek fizette ki, hogy nehogy szétszéledjenek: ilyenkor kiadta saját, budapesti lakását, és visegrádi szolgálati lakásában húzta meg magát.
Az építkezés során a tervek szinte folyamatosan változtak, a kutatási eredmények függvényében: így talált rá Schulek az eredeti alaprajz nyomaira, és ő derítette föl a délkeleti kiskaput, a Mária-kapu részeit, valamint a korábbi külső és belső járószinteket. Tevékenysége így nemcsak az épület megújulásához, hanem történetének megismeréséhez is nagyban hozzájárult. Ahol nem talált történelmi forrásokat, támpontokat, ott saját elképzelései szerint, neogótikus stílusban kiegészítette a templomot. A hosszas vita után kőből készült toronysisak gombját végül 1894. október 4-én, Ferenc József névnapján tették a helyére – noha ezt a munkálatok befejezésének tekintették, ekkor valójában még sok minden nem volt kész. Ezt mutatja az is, hogy a templomot végül 1896. augusztus 15-én szentelték fel, miután a Székely Bertalannal és Lotz Károllyal közösen végzett belsőépítészeti munkák is befejeződtek.
Területrendezésből látványosság
Az építész az első pillanattól fogva a templom környékét is át akarta alakítani, ugyanis ebben az időben ugyanolyan várfal állt az épület körül, mint ma a Tóth Árpád sétányon. Schulek ezt nem tartotta megfelelőnek, méltóképpen akarta keretezni az épületet, megalkotva az „építészeti alapját”. Erre úgy tűnt, hogy lehetősége is nyílik, amikor pályázatot írtak ki a templom melletti térre tervezett Szent István szoborra.
Igaz, Schulek kicsit máshogy képzelte el: egy kupola alatt akarta elhelyezni az államalapító trónon ülő szobrát.
Stróbl Alajos szobrászművész és Schulek együtt dolgoztak. Két tervet adtak be: Stróbl pályázatában Schulek tervezte a lovasszobor alapzatát, Schulek kupolás pályázatában pedig Stróbl tervezte meg a trónon ülő szobrot. A dédunoka elmondása szerint a két jó barát „nyíltan pocskondiázta” egymást – persze csak viccből.
Schulek azzal húzta Stróbl-t, hogy talán csak nem azért ülteti lóra Szent Istvánt, mert azt hiszi, hogy honfoglaló volt – Stróbl pedig azzal vágott vissza, hogy Schuleknek semmi történelmi érzéke nincs, hiszen különben nem akarna egy királyt ló nélkül ábrázolni.
(Egy másik jóbarát, Zsolnay Vilmos 1894 karácsonyára egy porcelántányért ajándékozott Schulek Frigyesnek, amelyen az ő tervét örökítette meg.)
Végül ugyan Stróbl alkotása győzött, ám az 1890-es években, a millennium közeledtével Schuleknek lehetősége nyílt, hogy méltó környezetet teremtsen a Mátyás-templomnak – így épült föl a Halászbástya, amelynek főlépcsőjét a tervezőjéről nevezték el, végül 1905-ben adták át.
Életcélja volt a műemlékvédelem
A Halászbástyával azonban nincs vége azon épületek sorának, amelyet Schulek Frigyesnek köszönhetünk. Ő tervezte a Jánoshegyi Erzsébet-kilátót, és őt kérték föl a 1879-es szegedi árvíz után a Fogadalmi templom (végül pénzhiány miatt leegyszerűsített formában, Foerk Ernő tervei alapján készült el), valamint az evangélikus és a református templom tervezésére is.
Utolsó éveit Balatonlellén töltötte, itt is halt meg 1919. szeptember 5-én. Visszaemlékezéseiben így indokolta elhatározását, hogy műemlékekkel foglalkozzon: „Annak idején, amikor én, mint fiatal technikus ezelőtt ötven esztendővel eszmélni kezdtem, politikával is foglalkozó társaimmal meg akartunk halni a hazáért. De a sors nem úgy akarta, hogy meghaljunk, hanem hogy éljünk a hazáért. Megfogadtuk tehát, hogy élni fogunk a hazáért. Ez az egyik eszme, amely engem egész életemen keresztül vezetett, és amely arra késztetett, hogy ott keressek magamnak tevékenységi kört, ahol nagy hiányt érzek és látok. Ez pedig a művészet terén a középkori emlékeink elhanyagoltsága volt.”
Nyitókép: Fortepan / Ladinek Viktor
Nemcsak a Várnegyed, a Tabán sorsa is fordulatokban gazdag: egyszer például le is rombolták a városvezetés döntése értelmében.
