Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Bár hajlamosak vagyunk úgy gondolni a „boldog békeidőkre”, mint olyan időszakra, amikor mindenki viszonylagos jólétben és nyugalomban élt, valójában Budapesten nagyon is jelen volt a nyomor: akadtak, akiknek nem hogy egy albérlet vagy egy szoba, sokszor még saját ágy sem jutott: ők voltak az ágyrajárók.
Babits Mihály A gólyakalifa című regényének főhőse, Tábori Elemér – aki éjjelente, álmaiban egy másik életet él, s már maga sem tudja, mi a valóság és mi álom – ágyrajáró volt. „Egy poloskacsípésre ébredtem egy ronda faágyban, eltűnt a fehér, szúnyoghálós mennyezet, és mindjárt tudtam, hogy dehogy vagyok Velencében: otthon vagyok.
Otthon? Ha otthonnak nevezhetem ezt a ronda faágyat, amit olcsón béreltem; mert ágyra jártam, lakásra nem tellett.”
Tábori „ágytársa”, aki az ágyat nappalra bérelte, egy éjjeli szolgálatra beosztott vasutas volt; ágyszomszédja pedig állástalan szerelő: „soha egy szót se váltottunk, legfeljebb egy-egy káromkodást, ha valamelyikünk nagyon későn jött haza, és felriasztotta a másikat – ocsmány szavakat kiabált az ágyból a kövér asszonyra”, azaz a főbérlőre.
Tízen egy szobában
Babits érzékletes leírása nem költői túlzás: a világvárossá fejlődő Budapesten a várost felépítő iparos- és munkásemberek, valamint napszámosok tömegei sínylődtek olcsó, bútor nélküli bérelt szobákban. „A fővárosi munkások úgy élnek, hogy egy-egy szobában 2-3 család s kívülök még egész sereg felnőtt idegen férfiú és nő lakik együtt. Bútorzat az ilyen lakásokban jóformán nincs is; minden talpalatnyi térre szükség van fekvő emberek számára.
A falak mellett három-négy nyoszolya, amelyeknek szalmazsákja egy-egy család, férj, feleség, gyermekek számára szolgál hálóhelyül.
A földön ember ember mellett fekszik. Férfiak, nők vegyesen. Tisztaságról természetesen szó sem lehet” – érzékelteti dr. Farkas Jenő az 1896-os Közgazdasági Szemlében a korabeli lakásviszonyokat.
Ekkoriban a fővárosi lakások harmadában éltek albérlők. „Néha csak 3-4 köbméter levegő jut egy személyre, a lakóknak egy része nem rendelkezik ággyal és a földet vagy rothadó hálózsákok, avagy a fáradt emberek puszta testei borítják” – írta dr. Farkas. Akinek nem jutott albérlet, vagy legalább egy nappalra vagy éjjelre bérelt, ócska ágy, zsúfolt tömegszállásokon aludt, a legszegényebbek pedig vasúti kocsikban, elhagyott raktárházakban vagy akár a Városliget egy padján húzták meg magukat.
Ágy helyett földre szórt rongyok
1896-ban több mint 27 000 ágyrajárót számoltak össze Budapesten. A tömegszállásokon egy éjszakáért 10-40 fillért kértek, míg egy hónapos szobáért legalább 30-40 koronát kellett fizetni. A tömegszállásokon az ágyat gyakran csak földre szórt rongyok jelentették, a munkásoknak pedig havi 30-40 korona is megfizethetetlenül drága volt: így ők legtöbbször csak az ágyat bérelték ki a szobában vagy a konyhában. Ezekben az esetekben azonban valóban nem beszélhettünk még ideiglenesnek nevezett otthonról sem:
„Ágyrajárás csapás a bérlőre, drága és veszedelmes lakásmód az ágyrajáróra nézve.
Az ágybérletnek általános hátránya az is, hogy az ágybérlő csak ritkán talál igazán családias, baráti érintkezést a kvártélyosnál, napközben nincs otthona, este pedig a gyakori perlekedés az uralkodó szenny és rendetlenség űzi a kocsmába” – panaszkodott Dr. Ferenczi Imre fővárosi szociálpolitikai szakelőadó 1911-ben.
Sokszor sem ágynemű, sem lepedő, sem takaró nem állt rendelkezésre, de még a szoba takarítása sem számított bele a bérleti díjba. Az ágyrajárók egyetlen vagyona legtöbbször a rajtuk lévő ruha volt, akinek volt egy bőröndje, már gazdag embernek számított. Az ágyak bérét legtöbbször naponta (reggel) kellett fizetni a főbérlőnek – aki nem fizetett, este már nézhetett másik szállás után.
Az erkölcstelenség és bűn „bakkhánsnői″
A 20. század első éveiben már komoly közegészségügyi és erkölcsi aggályokat vetett fel a rettenetes lakáshelyzet. Sokan a nyomorúságos körülmények et okolták a növekvő bűnözésért. „Munkanélküli napszámosok, munkakerülő csavargók, fegyházviselt hajótöröttei az életnek, pálinkagőzös lebujok hamis kártyásai, hurkosok, jasszok, facér cselédlányok, fürdőbe járó perditák: ezek a fővárosi ágyrajárók. A lakosság salakja, a társadalom száműzöttei, az erkölcstelenség és bűn bachansnői: ezek az ágyrajárók” – ecsetelte az ágyrajárók társadalmi összetételét 1907-ben a Felvidéki Újság.
Diplomás ágyrajárók
A főváros vezetése érzékelte a problémát, így 1912-ben az Aréna úton megépült a Népszálló (ma: a BMSZKI hajléktalanszállója a Dózsa György úton), amely valamelyest enyhítette a lakásgondokat.Az első világháború után, a trianoni döntés következtében az elcsatolt területekről Magyarországra özönlő menekültek ismét lehetetlen kihívások elé állították a budapesti lakáshelyzetet. 1927-ben ismét 25 000 ágyrajáró tengette napjait Budapesten. A századfordulós állapotokkal ellentétben, töredékük volt csak munkás: többségüket a határon túlról érkezett, munkanélküli tisztviselők, ügyvédek, tanárok alkották. „Ágy kiadó” – hirdették a kézzel írott ákombákomok a budapesti bérházak kapuin, s hat pengőért már vaságyat lehetett bérelni – igaz, azt nem garantálta senki, hogy a fekhely mentes lesz a poloskáktól, csótányoktól vagy a rágcsálókról.
Gyerekek az ágy alatt
„Ketten alszanak az egyik ágyban, azonkívül még három ágyrajáró számára vannak itt különböző alvó alkalmatosságok.(…) öt ember kapkod itt éjszakánként ziháló tüdővel levegő után.
Törődött, munkában kimerült emberek zaklatott álmát strázsálják a szennyes falak”
– tudósított a borzasztó állapotokról az Új Nemzedék 1929-ben. Sokan családjukkal, gyermekeikkel együtt érkeztek, nekik különösen nehéz volt gyökértelenül, állás nélkül megfelelő otthont találni. Akadtak, akik éjjelente dobozban, az ágy alatt altatták gyermekeiket, mások a kicsiket az ágy támlájára akasztott, fonott kosárba tették éjszakára.
Idegen alvótársak
A lakáshiány egészen a világháborúig tartott. Az ágyrajárók nappal nem tartózkodhattak otthon: csak az esti órákban térhettek vissza nyomorúságos ágyukba. Még 1941-ben sem számított ritkaságnak, hogy két ismeretlen aludjon egy ágyban. Akik nem akartak „alvótársat” maguk mellé, inkább hajnalok hajnalán kitámolyogtak az ágyukból, hiszen – mint Babits regényében – akkor érkezett a „nappal alvó”, aki olcsóbban vehette bérbe az ágyat, mintha éjszaka kívánt volna pihenni. A világháború után pedig a megcsappant lakosság más okból nézett szembe a lakáshiánnyal: alig maradt ház épen Budapesten. (Borítókép: Fortepan / Rados Tamás OSB)
A vagonlakók élete is érdekes volt az 1920-as években Budapesten: sokan közülük évekig nyomorogtak a rendezőpályaudvarok és a budapesti, illetve vidéki vasútállomásokon.
