Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A német és a magyar katonák maradéka, közel húszezer ember úgy döntött 1945 februárjában, hogy a biztos halál és a szovjet megtorlás helyett megkísérli a lehetetlent: eljutni a saját hadvonalig a Budai-hegységen túl. Kemény mínuszok, hó és embertelen mennyiségű szovjet hadak nehezítették a ma már csak kitörésnek nevezett tettet.
A náci német vezetés egyértelműen döntött arról, hogy nem fogják feladni Budapestet, nem engedik, hogy nyílt várossá nyilvánítsák, egyfajta bástyaként tekintettek a magyar fővárosra, ami majd akadályozza, hogy a szovjetek nyugat felé törjenek. Festung Budapest. Ez a két szó százezrek számára jelentette a további bizonytalanságot, és katonák tízezreinek a biztos halált.
1944 telén már rég tudni lehetett, hogy a vesztes oldalon állunk a háborúban, ismét. Bár Sztálin a tervek szerint a nagy októberi szocialista forradalom évfordulóján, november 7-én már a magyar fővárosban szeretett volna katonai díszszemlét rendezni, korántsem sikerült olyan gyorsan eljutnia Budapestig, ahogy szerette volna. Még szenteste sem hitték a budaiak, hogy a front vészesen közeledik, mígnem sokak nagy megdöbbenésére a II. Ukrán Front katonái megjelentek a kertekben Hűvösvölgy térségében.
Budapestet meglepték a szovjet katonák
Herczeg Ferenc író hűvösvölgyi lakásában már sejtették a karácsony előtti napokban, hogy közel a front, folyamatos volt a puskazaj.
„A Hidegkúti út üres, olyan üres, amilyennek még sohasem láttam. Amellett idegen és ellenséges képe van. Ilyen lehet egy város, amelynek minden lakóját lekaszálta a pestis. Dél óta nem jár élőlény az utcán. Emberek, kutyák, lovak otthon lapulnak... Félnek valamitől − írta. −
A vörös ütegek úgy dörömbölnek a sötétségben, mintha a kertem málnabokrai közt ásták volna be magukat. Az emberi szívek pedig versenyt dörömbölnek velük."
Másokat teljes meglepetésként ért a szovjetek érkezése a visszaemlékezések szerint, a fogaskerekűn a kalauzok javában dolgoztak, ellenőrizték a jegyeket, amikor az első katonák megjelentek Buda szélén.
Bár korábban több ízben felmerült, az ötlet teljes elutasítottsággal szembesült a náci pártvezetés részéről, hogy Budapestet is nyílt várossá nyilvánítsák, lakóit megkímélve az ostromtól. De nemcsak a lakók és a honvédek, illetve a német katonák aggódtak a város ostroma miatt, a szovjetek sem voltak abban biztosak, vajon elérik-e Budapestet.
„Amikor Sztálin érzékelte, hogy a magyar földön bevethető erői nem lesznek elegendők Budapest elfoglalásához, Finnországból vezényeltek át két teljes hadosztályt. A Szibériában edződött mesterlövészeknek a magyar télben szinte gyerekjáték volt fegyvereiket használni. Dél-Pestnél vetették be őket először"
– mesélte korábban e sorok írójának az azóta elhunyt hadtörténész, a kitörést gyermekként átélő és évtizedekig kutató Hingyi László. Az átcsoportosításnak és a lassú, de biztos előretörésnek meglett a következménye, a tél beálltára Pestet, majd Budát is körbevették a szovjet hadak, és a gyűrű lassan bezárult.
Budapest nem lett nyílt város
Egyes szakértők a második világháború egyik legvéresebb ostromának tekintik Budapest szovjet elfoglalását, pedig nem volt törvényszerű akkoriban, hogy ez valóban megtörténik. A nyílt városok, például Róma az 1907-es hágai egyezmény értelmében katonailag nem védett, ám nem is támadható területek voltak.
Az embertelen, egyre inkább reménytelen küzdelem azonban a németek határozott döntése nyomán folytatódott a magyar fővárosért, hiszen Hitler nem akarta feladni Budapestet, amíg a dunántúli vonalakat nem rendezi Németország védelme érdekében. A mintegy másfél hónapig tartó állóháború
utolsó lépése a kitörés volt, amikor már csak a budai vár maradt meg a katonák kezén.
Csak a Vár maradt talpon
Miután 1944 végén bezáródott az ostromgyűrű, megkezdődött a harc életre-halálra a fővárosi utcákon. Lassan, de biztosan szorult a hurok. Február 10-re virradóra már csak a Várnegyed és a Citadella állt német ellenőrzés alatt, utóbbit még aznap elfoglalták a szovjetek. A várban rekedt hadak parancsnoka, Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer rádiótáviratban közölte a Dél Hadseregcsoporttal 1945. február 11-én, 17.50-kor a következőt:
„Az ellátmányt feléltük, az utolsó töltény a csőben. A kapituláció vagy a védőrség harc nélküli lemészárlása között lehet választani. Ezért az utolsó harcképes német részekkel, honvédekkel és nyilaskeresztesekkel támadni fogok. II.11-én a sötétség beálltával kitörök. Szomor és Máriahalom között kérem a felvételt. Kérem az ellenséges erők lekötését minden eszközzel, valamennyi arcvonalon.”
Az utolsó töltényig küzdöttek életükért a kitörésben részt vevők
Este háromnegyed 8-kor a parancsnok visszavonhatatlanul kiadta a parancsot a kitörésre, a katonák két hullámban indultak meg a Széll Kálmán tér és a Margit körút irányába. Az első csapat este nyolckor, a második pedig két órával később indult el. A tervek szerint a budai villanegyeden keresztül mentek az erdők felé. Az első méterek után minden addigit felülmúló pergőtűz fogadta a Bécsi kapu téren a katonákat. Amíg a Széll Kálmán térig eljutottak, már hatalmas emberveszteséget szenvedtek el, hogy a Budai hegyek felé eljuthassanak.
Töredéküknek sikerült csak.
A két parancsnokságot magába foglaló csapat valahol az Ördög-árokból való mellett esett fogságba. Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer és Hindy Iván vezérezredes, az I. magyar hadtest parancsnoka a Budakeszi úton, valamint a Horváth-kertben adta meg magát.
A kitörésben végül 14 ezer német katona, kétezer magyar honvéd és nyilas, egyetemista és levente, illetve civil vett részt, a számuk a történészek körében vita tárgya. A mintegy 50 kilométerre lévő magyar vonalakat alig pár százan érték el napokkal később.
Ezrek törtek ki a budai hegyek felé
A legrövidebb út 40-45 kilométer gyaloglást jelentett Hűvösvölgyön, majd a Zsámbéki-medencén keresztül. Volt, aki észak felé kísérelte meg a menekülést, ők Pomáz és Dobogókő érintésével érték el másfél héttel később Esztergom térségében február 20-án. Azok, akik ezeken az útvonalakon elestek, tán a mai napig nem kapták meg a végtisztesség lehetőségét, lelkes amatőrök és a történészek is folyamatosan keresik nyomaikat az erdőben.
„A németek egy éjjelen nem védték tovább Budát, / összegyűlt mindegyikük, 40 000 szoldát, / jéghideg éjjelen, mindjük sisakosan / 45 vad telén, kezdődjék már a roham. / Álltak és vártak utolsó parancsra, / az égen sztálingyertyák ragyogtak. / Áttörünk, áttörünk a Széna téren át”
− énekelte meg emlékeit a kitöréssel kapcsolatban Cseh Tamás.
A 96. német gyaloghadosztály vonalán keresztül, Anyácsapuszta–Szomor térségében 785-en jutottak át a szovjet vonalakon. Azok, akik Pilisszentkereszt irányába indultak el, mind odavesztek. A magyar kitörők közül 11 egyenruhás, köztük 3 egyetemista rohamzászlóalj-tag és 1 csendőr, 25 nyilas és 44 polgári személy jutott ki. Budapest a kitörést követően két nappal elesett, 1945. február 13-án délben a szovjetek díszsortűzzel adták a világ tudtára Budapest elfoglalását. (Címlapképünk forrása Fortepan / Kramer István 1945.)
Ha érdekel a történelem, olvasd el ezt, az erdélyi bevonulásról szóló cikkünket is.
