Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A „halál angyala”. Josef Mengele neve Auschwitz óta egyet jelent a kegyetlenséggel, az orvosi hivatás megcsúfolásával, a válogatott rémtettekkel, de a náci orvost soha nem vonták felelősségre tetteiért.
Orvostanhallgatók állnak körül egy csontvázat egy brazil kórházban, a 2000-es években. A professzor felhívja a figyelmüket a koponyára, a két metszőfog közötti tekintélyes résre, majd közli a hallgatókkal, hogy a csontváz egy bizonyos Josef Mengeléé volt. A brazil fiatalok a vállukat vonogatják: soha nem hallották még ezt a nevet. Így kezdődik a Berlinben élő orosz filmrendező, Kirill Szerebrennyikov megrázó filmje, a mozikban most látható Josef Mengele eltűnése.
De hogy került Mengele Dél-Amerikába, és hogyhogy nem akadtak a nyomára? Hiszen a náci haláltáborok szadista orvosa nem mindig volt körültekintő bujkálása során. 1956-ban még haza is látogatott szülővárosába, Ginzburgba – ahol egyébként családja üzemeltette a helyiek többségének munkát adó, Mengele nevű mezőgazdaságigép-gyárat. Sem ekkor, sem Dél-Amerikában töltött évei alatt nem tartóztatták le: 1979-ben bekövetkezett haláláig, azaz a második világháborút követően még 34 évet élt.
Elfogták, aztán elengedték
A második világháború utolsó napjaiban Josef Mengele, akárcsak számos prominens náci tisztviselő, álnéven próbálta megúszni a felelősségre vonást. Bár az amerikai hadsereg egy ízben elfogta, mivel nem ismerték fel, dokumentumokat pedig nem találtak nála, elengedték. Mengele ekkor hazatért Ginzburgba a családjához, és több hétig bujkált az erdőben, majd egy felső-bajorországi tanyára utazott, ahol mezőgazdasági munkásnak álcázta magát.
Családja eközben elhíresztelte, hogy elesett a keleti fronton.
Miután felesége közölte vele, hogy válni akar, úgy döntött, biztonságosabb lesz elmenekülnie Európából. Választása Argentínára esett: a dél-amerikai ország a háborús bűnösök kedvelt úti célja volt.
Helmut Gregorként élt Argentínában
A szökésben akadtak segítői is. Például az SS-tag Jakob Strickner, a későbbi fogadós, akiről csak 1985-ben derült ki náci múltja. Strickner egy másik náci szimpatizánssal, Adolf Steinerrel együtt a zöldhatáron át Olaszországba csempészte a rettegett orvost. Itt Mengele a Vöröskereszttől szerzett egy Helmut Gregor névre kiállított útlevelet az addig használt gyatra hamisítvány helyett, majd auschwitzi naplójegyzeteinek egy részét magához vette, és Buenos Airesbe hajózott. Ebben az Argentínában élő nácik és náci szimpatizánsok segítették.
Josef Mengele második házassága
A Mengele-család kívánsága az volt, hogy válása után özveggyé lett sógornőjét, Marthát vegye feleségül. Vele 1956-ban ismerkedett meg közelebbről, amikor New Yorkon keresztül Svájcba repült 1956-ban, és családjával közös síelésen vett részt.
Itt találkozott fiával, Rolffal is, akinek azonban nem árulták el, hogy a sötét hajú, bajszos férfi az édesapja: a fiú úgy hitte, a kedélyes, vicceskedő Fritz bácsi a nagybátyja.
(Mengele azért növesztett bajuszt, hogy a lelógó arcszőrzet eltakarja jellegzetes ismertetőjegyét, a két metszőfoga közötti rést.)
A Marthával való házasságkötéshez azonban valódi személyi dokumentumok voltak szükségesek. Mengele ezeket kérvényezte, majd minden probléma nélkül meg is kapta a Buenos Aires-i német nagykövetségtől: a nyugatnémet diplomatáknak nem jutott eszükbe, hogy ellenőrizzék, nemzetközileg körözött személy-e. Hanyagságból vagy szándékosan történt így? Nem tudhatjuk, de tény, hogy az 1950-es években még számos egykori náci szimpatizáns ült fontos pozícióban az NSZK-ban.
Mengele Paraguayban
1958 tavaszán azonban megváltozott a helyzet, ekkor kiadták ellene a nyugatnémet elfogatóparancsot is. Mengele, hogy üldözői nehogy a nyomára bukkanjanak, Paraguayba távozott, ahol José Mengeleként állampolgárságot is szerzett. Nem választott másik nevet, hiszen biztonságban érezhette magát: Paraguay nem adta ki állampolgárait más országok számára.
Az ország élén pedig több mint harminc éven keresztül egy német születésű diktátor, Alfredo Stoessner állt
- akivel Mengele barátja, a náci háborús bűnösöket Dél-Amerikába segítő Rudel baráti viszonyt ápolt.
Peter Hochbichler és magyar segítői
Mengele igazán 1960 tavaszán kezdhetett el aggódni, miután a Moszad elrabolta és Izraelben bíróság elé állította az addig szintén Dél-Amerikában bujkáló Adolf Eichmannt. Mengele az év őszén Brazíliába távozott, egy Peter Hochbichler névre kiállított brazil útlevéllel. Egy Sao Pauló-i nyomdában dolgozott, felesége azonban megunta a bujkálást, és a következő évben visszatért Európába. A háborús bűnös ekkor a hatalmas ország belseje felé vette az irányt:
egy 1948-ban Brazíliába kivándorolt, szentesi származású házaspár, Stammer Géza és Stammer Gitta farmján élt éveken keresztül, 1975-ig.
Stammerék, noha nem szenvedhették „Hochbichlert”, afféle intézőként tekintettek rá, amikor pedig kiderült, kicsoda valójában a férfi, zsarolni kezdték.
Bokor Péter történész, akinek neve a Századunk című műsorból lehet ismerős,1986-ban interjút készített Stammer Gézával, amit a Magyar Televízió Mengele doktor énekel címmel sugárzott. Bokor Péter később könyv alakban is megjelentette a beszélgetést, amire így emlékezett vissza: „Vendéglátónk nem érzett semmiféle lelkiismeret-furdalást, míg Mengele össze nem veszett Stammerék fiaival.
Zavartalan volt a családi együttes, sok kellemes estét töltöttek együtt. Mengele szívesen zongorázott, énekelt... Még egy hangfelvétel is megmaradt a család birtokában, így a mi filmünkben maga Mengele doktor énekel.”
Stammer kifejtette, hogy munkaadóként nem érdekelte alkalmazottja előélete, és nem is Mengele volt az egyetlen, aki szörnyű kísérleteket végzett Auschwitzban. Hogy valóban így gondolta-e, vagy utólag próbálta felmenteni magát a felelősség alól, nem tudhatjuk.
Miért nem fogták el Mengelét?
Stammer úgy vélte, „ha üldözői valóban el akarták volna fogni Mengelét – nem lett volna túl nehéz dolguk. Ha mégsem akadtak a nyomára? – Ennek csak az lehet a magyarázata, hogy nem is akarták elfogni.”
Ebben viszont lehet némi igazság: miután a Moszad elfogta Eichmannt, az izraeliek félretették a náci háborús bűnösök ügyét.
A nyugatnémet titkosszolgálat azonban újranyithatta volna Mengele aktáját: mindössze a Mengele-család leveleit kellett volna ellenőrizni, hogy kiderüljön, hol bujkál a „halál angyala”. Nem tették meg, és a Mengele-ügy csak 1985-ben vált ismét sürgetővé, amikor a náci orvos életben maradt áldozatai felemelték a hangjukat. Az Egyesült Államok tízmillió német márkát ígért annak, aki Mengele nyomára vezeti a hatóságokat, de akkor már késő volt: a náci háborús bűnös 1979. február 8-án a brazíliai Bertiogánál úszás közben szélütést kapott és meghalt. Wolfgang Gerhard néven temették el Embúban. Csak az 1985-ös exhumáláskor, illetve még később, az 1992-es DNS-vizsgálatkor bizonyosodott be, hogy valóban Mengele maradványait rejtette a sír. Stammer Géza 1990-ben halt meg, az ő egyik fia, Miklós köztiszteletben álló tengerészként tavaly hunyt el Brazíliában.
Soha nem bánta meg, amit tett
A „halál angyala” soha nem bánta meg a tetteit. Fia, Rolff még 1977-ben felkereste Brazíliában, de Mengele a megbánás legcsekélyebb jelét sem mutatta, úgy vélte, Auschwitzot nem ő találta ki, és csak parancsot teljesített.
„Soha nem fogod megérteni, hogy mit próbáltunk ott elérni”
– mondta neki. Rolf később apja családnevétől megszabadulva, Rolf Jenckelként nyitott ügyvédi irodát Münchenben, 1985-ben pedig eladta apja naplójegyzeteit a müncheni Burda kiadónak. A Mengeléről regényt író Gyurkovics Tamás szerint Rolf ugyanakkor „belebújt a »bűnbánó Mengele« – egyébként igen jövedelmező – szerepébe, de sok okunk van feltételezni, hogy több ponton hazudott”.
Náci óvónéni segítette
Josef Mengele utolsó évtizedeiről és bujkálásáról számos könyv és film született. A brazil Betina Anton például azután ragadott tollat, hogy kiderült, egykori osztrák óvónője, Tante Liselotte volt az, aki éveken át segített a náci orvosnak bujkálni – mi több, ő temettette el álnéven Mengelét. „Míg az áldozatok egész hátralévő életükben testi-lelki bántalmaktól szenvedtek,
Mengele a maga trópusi menedékében, barátok között élte le utolsó éveit, naplót és leveleket írt, könyveket olvasott, sétált a kutyáival, kertészkedett, jó grillhúsokat evett, vízesésben és tengerben fürdőzött”
– írja le az égbekiáltó igazságtalanságot Betina Anton. Sovány vigasz, hogy némi kellemetlensége mégis akadt: boncoláskor a gyomrában pingponglabdányi szőrgombócot találtak, ami állandó szorulást okozhatott neki. A bajuszáról rágta le, évtizedeken át, félelmében. (Borítókép: Josef Mengele barátai társaságában az 1970-es években.)
Ha szívesen olvasnál arról, hogyan él ma Rudolf Höss fia, ezt a cikket ajánljuk.
