Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Varga Csaba építész és hegymászó, akinek életében a kreativitás és a kitartás ugyanannak az útnak a két oldala. Nagyváradhoz szorosan kötődik: elhivatottan kutatja, dokumentálja és képviseli a város szecessziós és barokk örökségét, miközben szabadidejében a világ legmagasabb hegyein újra és újra próbára teszi önmagát.
Hat nyolcezres csúcsot mászott meg palack és serpák segítsége nélkül, és minden expedíciójára magával viszi a magyar zászlót, rajta szülővárosa, Nagyvárad nevével. Ő az idei Highlights of Hungary egyik jelöltje.
Mi volt az első gondolatod, amikor értesültél a Highlights of Hungary jelölésről?
Őszintén szólva nem számítottam rá, hiszen idén egyik csúcsra sem jutottam fel – a körülmények túlságosan nehezek és veszélyesek voltak. Éppen ezért különösen megtisztelő volt a felkérés, főleg olyan nevek mellett, mint Kapu Tibor és más ismert személyiségek. Reálisan állok hozzá, úgy érzem. Nagyon jól esik a jelölés, de nem ringatom magam illúziókba. Ennek ellenére örömmel elfogadtam a felkérést.
Emlékszel arra az érzésre, amikor először megfogalmazódott benned, hogy hegymászó szeretnél lenni?
Mindig is aktív életre vágytam – szerettem felfedezni új, szép és különleges helyeket, és minél több időt tölteni a természetben, amikor csak a munka engedte. Így lassan természetes módon alakult ki bennem ez az irány. Számomra a hegymászás inkább szenvedély vagy hobbi, mintsem hivatás – nem gondolok magamra a szó klasszikus értelmében vett hegymászóként.
Azért mégis csak hat nyolcezres csúcs áll mögötted. Ez nem kis teljesítmény.
Igen, de számomra ez inkább egyfajta másodállás. Fontos része annak, aki vagyok, de továbbra is hobbinak tekintem. A munkám mellett igyekszem minél többet mászni, aktív maradni és edzésben lenni. A futásnak is kiemelt szerepe van az életemben. Nemcsak fizikailag tart formában, hanem a mindennapokban is érezteti a hatását. Nekem így kerek a világ.
Jól tudom, hogy mindig serpák és oxigénpalack nélkül mászol?
Igen, így van. A nyolcezresekre mindig segítség és pótló oxigén nélkül megyek.
Azt olvastam, hogy azért, mert számodra ez jelenti az igazi sportteljesítményt. Hogyan látják ezt a hegymászó közösségben? Kívülről talán nehéz megérteni, mi a különbség, hiszen oxigénnel is elképesztő teljesítménynek tűnik feljutni egy nyolcezer méter magasságban lévő csúcsra.
Tudod, oxigénnel tulajdonképpen bárki meg tud mászni bármilyen csúcsot. A pótló oxigén érzetben „lecsökkenti” a hegy magasságát pár ezer méterrel, így sokkal könnyebb a mászás.
Ezeknél a nyolcezreseknél épp a magasság jelenti a legnagyobb kihívást, ha ezt kivonod az egyenletből, mi marad?
Technikailag nem különösebben nehezek, a magasság teszi igazán nehézzé őket. Oxigénnel olyan, mintha egy burokban lennél, és valójában sokkal alacsonyabban érzed magad.
Ha valaki a magasság élményét, annak a valódi kihívását keresi, szerintem nem érdemes oxigénnel menni. Ott rejlik benne a sportérték: oxigén nélkül sokkal nehezebb, több felkészülést igényel. Persze mindenki úgy mászik, ahogy szeretne, én csak azt mondom, miért választottam ezt az utat.
Mondtad, hogy sokat futsz és edzel. A tüdőt hogyan lehet egyáltalán felkészíteni erre a terhelésre, a magaslati levegőre?
Nem elsősorban a tüdőkapacitás számít, hanem a kardió. A hosszú futások adják az alapállóképességet, és mellette erősnek is kell lenni. A hosszú távú versenyek – akár a 24 órán túli ultramaratonok – mentálisan és fizikailag is a legjobb felkészülést jelentik. Fontos része még az akklimatizálódás is.
Kell hozzá motiváció, és persze egy kis genetika sem árt. Gyakran ez dönthet egy sikeres vagy sikertelen csúcstámadás között. Összességében inkább kitartás-sportnak mondanám. A hegymászásban nem a gyorsaság vagy az erő a legfontosabb, hanem az, hogy hosszú távon is meg tudj maradni a nehéz körülmények között – hidegben, fáradtan. Az számít, mennyire tudod beosztani az energiádat, mennyire vagy képes újra és újra felállni, ha valami nem sikerül. A legtöbbször nem az győz, aki a legerősebb, hanem aki a legkitartóbb.
A közelmúltban Klein Dávid és Nagy Márton expedíciója is rávilágított, milyen extrém körülmények között kell helytállnia egy hegymászónak. Mi történik ilyenkor belül? Mi az, ami mégis tovább visz titeket, hegymászókat?
Csak a saját nevemben tudok beszélni, de nálam leginkább a csúcstámadás másfél napja alatt dől el, hogy továbbmegyek-e vagy visszafordulok. Addigra az ember már akklimatizálódik, és relatív biztonságban van.
A csúcstámadás viszont a legnehezebb szakasz: fel kell jutni, majd vissza is kell érni – óriási fizikai és mentális kimerülés. Ha jó formában vagyok – amit egy évvel korábban el kell kezdeni felépíteni –, akkor ezeket a holtpontokat fejben előre „lejátszom”. Ha közel van a csúcs, és reális esélyt látok, akkor mindent beleadok. De ha messze még a cél, romlanak a körülmények, vagy egyszerűen nem megy a mászás, inkább visszafordulok.
Minél edzettebb és tapasztaltabb vagy annál ritkábban kell feladni, de ha a körülmény, például az időjárás romlik, nem szabad erőltetni.
És amikor oxigénhiányos állapotba kerül fent az ember, mennyire lehet tisztán felmérni a helyzetet? Mennyire lehet jó döntéseket hozni?
Szerintem tudja az ember, hogy mik a reális esélyei.
Mindenki azt hiszi, hogy mikor fent vagyunk, teljesen magunkon kívül vagyunk.
Én még nem kerültem olyan állapotba, hogy ne tudtam volna, mi történhet reálisan. Természetesen a tapasztalat is számít: ha voltál már hasonlóban, tudsz dönteni. Ha érzem, hogy meglesz, megyek és megmászom a csúcsot, de ha bizonytalan vagyok, akkor visszafordulok.
Nagyon jól fogalmaztad meg, szerintem tényleg azt gondolják az emberek, hogy fent a csúcs közelében, oxigénhiányos állapotban valamiféle módosult tudatállapotban, néha nem lehet felmérni a reális veszélyeket. Sokan nem értik azt sem, hogyan lehet újra és újra elindulni, tudva, hogy az ember életébe is kerülhet egy expedíció.
Magyarországon nincs nagy hegymászó kultúra, a közönség inkább a tragédiákra kattint. Ebből él a média, de a valóság árnyaltabb.
A nyolcezres hegyeken a halál is jelen van. Gyakran hallani, hogy a fent elhunyt emberek később mintegy iránytűként szolgálnak másoknak az úton. Hegymászóként ez mennyire elfogadott, és hogyan viszonyultok ehhez ott fent?
Szerintem ezek a történetek többnyire inkább a mesebeszéd kategóriájába tartoznak. A legtöbb esetben a holttesteket lehozzák. Az Everesten valóban volt néhány régi eset, de az elmúlt tíz évben őket is levitték. Ott sem volt jellemző, hogy a mászóút mentén mindenütt testek lettek volna. Más hegységekben ez még ritkább, hiszen a lavinák vagy a gleccserek gyakran elfedik a testeket.
Én magam egyszer láttam holttestet, de annyira kimerült voltam, hogy nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel. Távol volt, inkább a táj részének hatott abban a pillanatban.
Az Everestnél előfordult, hogy szerencsétlenül járt mászók helyeihez viszonyították a haladást – például, hogy „innen még néhány óra a csúcs”, de az elmúlt tíz évben lehozták őket. De a média ezeket a helyzeteket is hajlamos felnagyítani, mert erre figyelnek leginkább az emberek.
Van kedvenc útvonalad? Van olyan csúcs, ami közel áll a szívedhez?
Minden hegy közel áll a szívemhez, nem tudnék egyet kiemelni.
A pakisztáni Karakorumban és a nepáli Himalájában lenyűgöző a táj. A Kárpátokat is nagyon szeretem – a Bihar-hegységet, az Erdélyi-szigethegységet, a Kárpát-kanyart, a Bucsecs- és a Királykő-hegységet, valamint a Tátrát. Sok helyi hegy is fontos számomra – nem a magasságuk, hanem a szépségük miatt.
Magyarországon sem jártam még minden hegyen, de a Mátrában többször is futottam terepversenyeken, és a Börzsöny is különleges hely számomra.
Tudod már, hogy mi lesz a következő expedíció?
Meglátjuk. Hosszú idény volt ez, most pihenek. Kicsit demotiváló volt, hogy idén nem jutottam fel egy csúcsra sem. Ha lesz újra motiváció, idő, pénz, és sikerül formába kerülni, akkor megyek. Konkrét cél még nincs.
Számodra a csúcs elérését jelenti sikeres mászás?
Végső soron igen. Szép élmény akkor is, ha nem éred el a csúcsot – sokat tanul az ember –, de a cél a csúcs, az a teljesség. Ha nem sikerül, és nem rajtad múlt, hanem a körülményeken, az is értékes, de az igazi, az a csúcs.
Bevallom, régen kudarcként éltem meg, ha nem sikerült a csúcstámadás, de ma már igyekszem inkább a jó és építő jellegű élményeket kiszedni ezekből a sikertelen kísérletekből is.
Nemrégiben heves hóvihar csapott le a Mount Everest tibeti oldalára, amelynek következtében több mint ezer túrázó rekedt a hegyen. Olvasd el a következő cikkünket is, amiben egy döbbenetes videót mutatunk meg a mentési akcióról.
