Egy egy régi festményt vagy fotót nézve talán elgondolkodunk, kik szerepelnek rajta, miért pont ők, vajon mivel foglalkoztak és milyen életük lehetett. Ha tovább olvasol, némely kérdésre biztosan tudni fogod a választ.
A ruhaválasztás tudatos önkifejezése volt mind az egyes szakmáknak, mind az embereknek. Az öltözködés azonban korszakról korszakra alakult. Mi most a régmúltba kalauzolunk el.
Bár egy katonát vagy tűzoltót, netán a nemesi réteg képviselőjét is könnyen felismerjük a régmúlt művészeti alkotásain, nem kevésbé fontos szereplői voltak az adott korszaknak az orvosok, ügyvédek, földmérők vagy éppen a szatócsok. De vajon hogyan öltözködtek, és miért pont azokat a ruhákat hordták, mi alakíthatta a mesterségek tipikus viseleteinek formálódását?
Száz éve nagyot fordult a világ
De már azt megelőzően is kialakult az egységes kép iránti igény bizonyos szakmák esetében. Az orvosok máig hófehér köpenye talán az egyik első, ami eszünkbe jut, ha egy mesterséget képzelünk magunk elé kifejezetten a külcsínt tekintve. Azonban ők sem viseltek mindig fehéret, sőt: azt megelőzően praktikus okokból a fekete volt a gyógyítók színe. A sötét tónus méltóságot közvetített, és a foltok, szennyeződések, a vér sem látszott meg rajta. A fekete szín a halál szimbólumaként a rossz hírek közvetítésében is segítségükre volt, s akkoriban bizony sokszor nem a gyógyulás tényét kellett közölniük a páciensekkel.
A higiénia és a fertőtlenítés szükségessége hozta el a váltást, a fehér jól fertőtleníthető, különleges színnek bizonyult, a lassan kialakuló intézményi gyógyításban felismerhetővé tette a személyzetet a betegek és családjuk számára.
A kétkezi munkát végző emberek, a hazánkban egészen sokáig fennálló céhközösségek vezetői, ácsok, halászok, molnárok az adott városok polgári öltözetét vették magukra. Sötétkék posztóból varrt nadrágjukról, mellényükről, dolmányból és mentéből álló felöltőjükről könnyen azonosíthatták őket azok, akik üzletelni indultak.
Alkalmazottjaik ellenben az utcára lépve csakis kötény és szerszámok nélkül mozoghattak, de kalapot és nyakkendőt a 19. század után mindig kellett viselniük. A vándorló céhlegények jellegzetes, csíkos nadrágjukról voltak felismerhetők, felül fekete atillát vagy frakkot hordtak – messziről látszott már, hogy szakember érkezik a településre.
A városban mindenki vehetett ruhát
A későbbi iparosodás során, főként a kezdetekben a nadrágot és a felöltőt mellénnyel egészítették ki, ha megtehették, aranyláncon függő órát – kevésbé módosak csak a láncot – dugták a zsebbe. Kiríttak a tömegből, főleg, ha családjukkal együtt igyekeztek például a templomba, asszonyaik kesztyűt és kalapot is viselhettek, és gyermekeiket sem engedték gatyában az utcára, ők is nadrágot, csizmát, kis frakkot hordtak.
Amilyen a foglalkozás, olyan a ruha
A települések tanítói megmaradtak a sötét ruhadaraboknál, csizmájukat is mindig felhúzták, ha utcára mentek. A mészárosok jellegzetes, közös ruhadarabja a pörge kalap volt a magyar vidéken, és sokszor a szépen faragott, használattól csillogó tajtékkő pipa is elengedhetetlen kiegészítővé vált.
A temetők, templomok körül szolgálatot teljesítők sok helyen szerte Európában kiríttak a környezetből díszes felsőruhájuknak köszönhetően. A koporsószállítók például vörös posztóból varrt felsőruhában adták meg a méltó végtisztességet mindenkinek, aki utolsó útjára indult.
Cselédjeik immár készpénzben kapták fizetésüket az ellátmány mellé, ezt pedig sok esetben fél konfekciós ruhákra költötték. Ha haza is látogattak falura, büszkén viselték a városias öltözéket, pantallót, félcipőt, szvettert.
A falvakban a népviselet, a helyi szokások és hagyományok szerint megalkotott ünneplő dukált vasárnapokra, hét közben a földön dolgozók félig pőrén, gatyában, mezítláb jártak, amíg csak az időjárás engedte. Városban a francia mintára elterjedt matrózing is megjelent a világos nadrágok és sötét felöltők mellett. A polgári foglalkozású férfiak sétapálca nélkül ki sem tették a házból a lábukat.
A változás kora
Az élesen különböző falusi és városi viseletek utolsó időszaka volt ez, a XX. század beköszöntével és a konfekcióruhák, az úgynevezett készruhák elterjedésével aztán egyre kevésbé lehetett megmondani, ki fia-borja az illető, és mivel foglalkozik. Manapság pedig tényleg mindenki azt visel, amit szeretne, igaz, festmények és beállított képek sem igazán készülnek már a fotográfusoknál.
