Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ha meghalljuk a Himmler, Göring vagy Höss vezetéknevet, még ma is a náci Németország borzalmaira asszociálunk. Milyen lehet együtt élni ezeknek a neveknek az örökségével? Lehetséges-e feldolgozni azokat a bűnöket, amelyeket a felmenők követtek el? És aki bűntudatot mutat a média előtt, valóban őszinte-e, vagy csak érdekek vezérlik?
Gyermekkorában Rainer Hössnek megmutatták a családi örökséget. Édesanyja felemelte egy láda nehéz, horogkereszttel díszített fedelét, és előkerültek a családi képek: Rainer édesapja és az ő testvérei gyerekként, ahogy játszanak az impozáns családi ház kertjében. Csúszda és homokozó, családi idill – mindez csupán néhány méterre az auschwitzi gázkamráktól.
Családi idill a krematórium árnyékában
Rainer nagyapja, Rudolf Höss – aki nem tévesztendő össze Rudolf Hess-szel, Adolf Hitler helyettesével – a hírhedt auschwitzi koncentrációs tábor parancsnoka volt 1940 májusától 1943 decemberéig. Rainer apja, Hans-Jürgen négy testvérével együtt a tábor melletti kétemeletes villában nőtt fel. A villát magas fák és kerítés vették körül, hogy eltakarják a kilátást a krematórium kéményére, amely alig néhány száz méternyire volt a Höss felesége által csak „paradicsomnak” nevezett háztól. A villát a zsidóktól elrabolt gyönyörű bútorokkal és értékes műalkotásokkal rendezték be, a gyerekek játékait a táborban szörnyű körülmények között raboskodó foglyok készítették. Szakácsok, kertészek, sofőrök, varrónők, fodrászok és bejárónők szolgálták a családot. A kertben, ahol Höss és felesége gyakran üldögélt, miközben a gyerekek körülöttük játszottak, virágok nyíltak és gondosan ápolt pázsit zöldellt. Epret is termesztettek, de azt gondosan meg kellett mosni, mielőtt az asztalra került volna: mint a koncentrációs táborban mindent, az epret is belepte a hamu.
A háború után
1945 áprilisában, amikor a háború a végéhez közeledett, Rudolf Höss és családja északra menekült. A feleség, Hedwig öt gyermekével együtt egy tengerparti faluban talált menedéket, a táborparancsnok pedig identitást váltott, és Franz Lang néven egy farmon rejtőzött el, négy mérföldre a dán határtól.
A Höss család a megfelelő pillanatra várt, hogy más náci vezetőkhöz hasonlóan Dél-Amerikába meneküljenek.
Számításaikba azonban hiba csúszott: 1946 márciusában a brit katonai rendőrség felfedezte a hajdani táborparancsnok búvóhelyét. Höss egy darabig mindent tagadott, de a jegygyűrűje lebuktatta. A belsejében jól látható volt a felirat: Rudolf és Hedwig.
Egy náci lánya Amerikában
Rudolf Hösst a nürnbergi perben bűnösnek találták, két és félmillió ember halálában. 1947-ben kivégezték, családja pedig úgy boldogult, ahogy tudott. Höss feltűnően csinos lánya, a hosszú, szőke hajú Inge-Brigitt az ötvenes években Spanyolországba költözött. A Balenciaga modellje volt, majd az Egyesült Államokba emigrált, ahol harminc évig egy divatszalonban dolgozott. Zsidó származású főnökeinek bevallotta, ki ő, de senki másnak nem: sem gyerekeinek, sem unokáinak nem mesélt nehéz örökségéről. Höss egyik fia, Klaus Ausztráliába emigrált, és légitársaságoknál végzett logisztikai feladatokat, amíg a rajta elhatalmasodó alkoholizmusa engedte. (Unokaöccse, Rainer szerint „már reggel Jim Beammel mosott fogat”.) Höss másik fia, Hans-Jürgen Németországban maradt, megnősült, és két fia született: Kai és Rainer.
Rainer Höss, a bűnbánó
Rainer Höss sűrűn szerepel a médiában, 2014-ben Budapesten is járt, az Élet Menetén. Mellkasára egy Dávid-csillagot tetováltatott, és egy feliratot: Never forget!, azaz Sose feledd! Rainer 2009-ben látogatott el először Auschwitzba, elsőként a Höss családból, 2013-ban pedig megjelentette a Das Erbe des Kommandanten (A parancsnok öröksége) című könyvét, amelyben bemutatta a családját, azt állítva, a Höss famíliában az elhallgatás és a tagadás, valamint a „dicső” náci múlt felemlegetése volt a legjellemzőbb. Apjáról megírta, hogy nagyon szigorú volt, verte őt és öccsét is. „Erőszakos diktátor volt otthon, valamint antiszemita. Soha nem érintett meg, nem volt meleg a családi légkör. Mint egy otthoni kiképzőtábor.” De családja többi tagjáról sem fest előnyösebb képet: „Amikor Auschwitzról kérdeztem, egyszerűen a szőnyeg alá söpörte, mondván, úgysem érteném meg. Csak azt mondaná, hogy nehéz idők voltak, és jobb, ha elfelejtik” – állította nagyanyjáról, Hedwig Hössről. Rainer televíziós szereplései alkalmával és az újságoknak adott interjúiban nagyon meggyőző tudott lenni. Állította: bűntudattal küzd amiatt, amit felmenői műveltek: „Nincs okom arra, hogy bármi miatt bűntudatom legyen, mégis van. Szégyellem magam azért, amit a családom, a nagyapám tett több ezer másik családdal. Miért élek? Hogy elviseljem ezt a bűntudatot, ezt a terhet, megpróbáljak megbékélni vele. Biztosan csak azért létezem, hogy azt tegyem, amit neki kellett volna” – nyilatkozta.
A rokonok nem állnak szóba vele
Mindez akár igaz is lehetne. Brigitte Höss például élete végéig tagadta nemcsak a holokausztot, hanem azt is, hogy bármiről tudomása lett volna gyerekként, az auschwitzi villában: „Semmit sem tudtunk arról, hogy mi történik a táborban. Senki sem tudta. És nem igaz, hogy Klaus valaha is rabokra lőtt. Persze voltak foglyaink a kertben és a házban, és játszottunk velük, de soha nem voltunk bent a táborban. Egyszerűen azt csináltuk, amit a gyerekek – játszottunk. Még csak hét-nyolc éves voltam akkor, de nem emlékszem, hogy hamut láttam volna az epren” – vallotta, hozzátéve, hogy Rainert egy „hazug, kábítószerfüggő, hírnévre vágyó, pénzéhes, gonosz fiatalember”-nek tartja. Brigitte, annak ellenére, hogy évtizedek óta az Egyesült Államokban élt, haláláig úgy vélte: apja, a két és félmillió zsidó fogoly meggyilkolásával vádolt Rudolf Höss valójában jó ember volt. Újságírók beszámolói szerint élete végéig a hálószobában, az ágya fölött tartotta a tömeggyilkos apa fényképét.
Az anyagi haszon mozgatja?
Sajnos azonban a bűnbánat – még ha igazi is – mindössze egy sajátos eszközt jelentett Rainer Höss számára ahhoz, hogy anyagi hasznot húzzon a családnevéből. A Rainer Höss-szel kapcsolatba kerülő újságíróknak ugyanis egy idő után feltűnt:
Höss csak addig lelkes családja árnyoldalainak kiteregetésében, amíg abból pénzt remél,
mint ahogy a holokauszttúlélőkkel kapcsolatban is hol színpadias, hol teljesen érzéketlen. Egy egykori riporternő például felidézte, hogy amikor Izraelben holokauszttúlélőkkel találkoztak, Rainer Höss végig zsebre tett kézzel álldogált és rágózott. 2014-ben Rainer Höss jelképesen örökbe fogadtatta magát egy holokauszttúlélővel, Eva Mozes Korral. (Az ő története szerepel a magyarul Az auschwitzi ikrek címen megjelent könyvben.) Az idős nő fia azonban gyanút fogott, hogy Höss csak kihasználja nyolcvanéves édesanyját, s miután szembesítette Hösst a hazugságaival, a férfi eltűnt a Kor család életéből.
Másokat nem létező alapítványok ígéretével próbált megkárosítani, és akadnak, akik arra is emlékeztek, hogy jó pénzért el akarta adni az izraeli Yad Vashem Intézetnek a nagyapjától származó SS-rúnaköveket. 2020-ban Stuttgartban csalás miatt állt bíróság elé: egy nyugdíjastól pénzt csalt ki egy, önmagáról szóló film elkészítéséhez. Nem ez volt az első ilyen ügye: mint kiderült, 1991 óta 13 alkalommal hozott a bíróság büntetőítéletet ellene csalások, fenyegetések és fizikai támadások ügyében. Nagyon úgy fest tehát, hogy a Höss név csupán egy eszköz volt arra, hogy Rainer Höss a bűntudatot borzongatóan sikeres üzleti ötletté alakítsa. Rainer Höss azt állította, családjából ő az egyetlen, aki szembenéz nagyszülei bűneivel – valójában azonban a vezetéknevét felhasználva jóhiszemű embereket károsított meg sorozatosan.
