A kardvívás hagyománya szerint a párbaj fő fegyverneme kezdetben a két kézzel tartott hosszú kard volt, kiegészülve páncéllal és pajzsokkal. Amilyet a klasszikus lovagi tornák esetében felidéz az ember. Ez igazi erőpróbát jelentett, túl sok képzettséget, ügyességet nem igényelt, egy jó döntés véglegesen meghatározhatta a harc kimenetelét.
Alakult azonban egy másik irányzat is, ami páncélzat nélkül képzelte el az összecsapást. Ezt a tradicionális, európai elterjedtsége ellenére „német iskolának” nevezett kétkezi technika szerinti vívást az tartotta több évszázadon keresztül életben, hogy a párharcok bizonyos országokban egészen a 16. századig megőrizték ügydöntő (istenítéleti) szerepüket az igazságszolgáltatásban, hiszen aki legyőzte ellenfelét, a pert is megnyerte.
„Vívókönyvek” a 15. századból
Pár 1430 körülre datált, német nyelvű, képekkel illusztrált kéziratból következtethetünk a nők részvételére ezekben a perdöntő párbajokban. A forrásanyagok a Zweikampf művészetét mutatják be, vagyis a párbajt, szó szerint a kettejük csatáját. A „vívókönyvek” (Fechtbücher) néven ismert kézikönyvek egy olyan hagyományból fejlődtek ki, amelyet a félig mitikus Johannes Liechtenauer német vívómester figurája ihletett, aki nagy hatással volt a 14. századi német vívóhagyományra.
Régi jogforrások (Szásztükör, Némettükör) azt is megengedték a bírósági ügybe keveredett személynek, hogy vívómesterek segítségével készüljön fel a párbajra. Ez a szokás a 13. század közepétől kezdődően hozzájárult egyrészt a vívómesterség elterjedéséhez, másrészt nagy szerepet játszott a fent említett vívókönyvek létrejöttében.
Hans Talhoffer párbajkézikönyve
Hans Talhoffer 1467-ben megjelent professzionális vívási kézikönyve a középkori harcművészet fortélyait mutatja be, kitérve mind a „bírósági párbajra” (egy jogvita eldöntésére szolgáló, hivatalosan jóváhagyott küzdelem), mind a személyes küzdelemre. A középkori harcosok a lábmunkát, a kitérést, valamint az időzítés és a távolság megítélésének és manipulálásának képességét használták a kard eredendő vágó- és szúróképességének kihasználására és fokozására. Ezeket a képességeket kiegészítették az ellenfél megragadásának, birkózásának, rúgásának és dobásának, valamint a fegyverének megragadásával történő lefegyverzésének technikái.
Talhoffer feltárja a birkózás, a hosszú karddal, baltával, tőrrel, karddal és csatabárddal történő páncél nélküli harc, valamint a lovas harc technikáit. Sőt a házastársi párbaj eseteire is találhatunk példákat.
Házastársi párbaj menete
Az egyenlő fizikai feltételek biztosítására a férfinak egy kisebb gödörben kellett állnia, egyik karját a testéhez kötözték, a másikban egy bunkóval hadakozhatott (összesen három állt a rendelkezésére), és nem léphetett ki a gödörből, míg a nő szabadon mozoghatott a gödör körül, és három, textíliába kötözött (mintegy másfél kilós) kővel volt felfegyverezve. A felek általában egy vagy két hónapot kaptak a felkészülésre. A fegyverhasználat szabályos módját, valamint a ruházatot is előírták, többnyire testhezálló ruhadarabokat és szoros csuklyát kellett viselni.
Mivel a harc nem a másik halálával végződött, a jogi kódexek döntöttek arról, hogy mi következzen az eredményhirdetés után: a Stadtbuch von Augsburg (kb. 1272) szerint a legyőzöttet élve kellett eltemetni, míg a Freisinger Rechtsbuch (kb. 1328) a nő kezének levágását és a férfi lefejezését javasolta.
A történészek értelmezései különböznek
A történészek nem tartják azonban valószínűnek, hogy tömegével történtek volna ilyen esetek. Allison Coudert azt írja, „a Szent Római Birodalmat kivéve sehol sem tekintették a bírósági párbajt megfelelő eszköznek a házassági viták rendezésére, és 1200 után nem találtak feljegyzést ilyen párbajról”.
Valószínűbbnek találták azt a szokásjogot, amely szerint a végtagamputáltak, az idősek, a krónikus betegek és a nők kötelezően vívóbajnokot kellett, hogy megfizessenek, ha párbajra kényszerültek. De persze akadtak kivételek:
„a félelmetes bajor nőknek megengedték, hogy harcoljanak”.
Ráadásul, mire a könyv megjelent, addigra a bírósági párbaj már jórészt visszaszorulóban volt. A tudósok különböző magyarázatokat kínálnak a fenti képekre. Hugh T. Knight, Jr. arra hívja fel a figyelmünket, hogy a népszerű szórakoztató műsorok „szívesen használták a szerepcserés témákat metaforikus vagy humoros céllal”. Kenneth L. Hodges, az Oklahomai Egyetem professzora azonban nem ért egyet mindezzel. Elemezve a Talhoffer által e harc leírására használt nyelvezetet, megjegyzi, hogy a szerző „komolyan veszi ezt, nem pedig egzotizálja”. Coudert a legvalószínűbbnek tűnő magyarázatot kínálja: az olyan vívómesterek, mint Talhoffer elavult párbajgyakorlatokat másoltak átörökített történetekből vagy mára elveszett kéziratokból, „hogy traktátusaikat a lehető legtörténelmibbé tegyék”.
Ez nem jelenti azt, hogy ezek az események elméletileg nem voltak lehetségesek: egy kegyetlen 1276-os augsburgi törvény előírta például, hogy a férfiakat szexuális erőszakkal vádoló nőknek bajnok nélkül kell vívniuk, ha a bűncselekményt nem tudták tanúval igazolni. Arra viszont nincs sok bizonyítékunk, hogy ezek a férfiak és nők közötti párbajok valóban rendszerességgel zajlottak volna.
