Ők törték darabokra nagyanyáink szívét: Őze Lajos, a megállíthatatlan

Történelmünk tele van színészlegendákkal, akik tragédiákkal tűzdelt életutuk ellenére zseniális alakításokkal örvendeztették meg a közönséget. Hát csoda, hogy mindenki beléjük szeretett?

Az egyik legismertebb és legjobb – nem mellesleg Kossuth-díjas, érdemes és kiváló művész – színészünk, Őze Lajos szinte mindent el tudott játszani a színpadon. Saját magát Jolly Jokerként emlegette, ám gyerekkorában senki nem mondta volna meg róla, hogy egyszer színpadon fog állni. „Szentes, gyermekkor, félelem, szorongás, kisebbségi érzés, figyelem – utcán, úton-útfélen, játék, könyv, lapok, színház – ez vagyok én összegyúrva” – mondta magáról egy interjúban. 

Rettenetes gyerekkor

Gyerekkorában valóban nem volt könnyű dolga: családja – Őze Lajos hentes és Szabó Erzsébet szakácsnő – anyagi gondokkal küszködött, őt pedig kortársai közösítették ki gyakran. Hiába volt jó tanuló, felelni nem tudott, játszani sokszor nem engedték, maradt hát vigasztalásnak az olvasás. „A gyerekkor – ahogy így felnőtt fejjel visszaemlékszem – rettenetes volt. És mégis, valahogy azóta is innen merítek, mert ezek az évek valami megmagyarázhatatlan dolgot hoztak ki belőlem. Otthon volt egy kis zuglim, ahol jól meg tudtam lenni egymagam, nem volt zaj, nem volt baj, semmi és senki nem zavart. Ott elbújtam. Míg a többiek kint fogócskáztak és lómadzagoztak, nekem nem maradt más, mint a könyvek, az újság, minden, ami betű volt. Elkezdtem olvasni szép lassan, halkan, szinte magamban, és akkor a görcs lassan felengedett bennem. Feloldódtam.”

1969: Harsányi Gábor és Őze Lajos a rádióban
1969: Harsányi Gábor és Őze Lajos a rádióbanFotó: Szalay Zoltán / FORTEPAN

A dadogás szomorú oka

A fiatal Őze Lajos dadogásának oka nem más volt, mint az a súlyos trauma, ami akkor érte, amikor a szülei elváltak. „Egy bizonyos családi vita során megszakadt az úgynevezett életközösség apámmal, és én egy nevelőanyához kerültem, aki apámat is nevelte. Állítólag nem voltam hajlandó az éjjeli edényre ráülni, ezért a nevelőanyám verte a hátamat. Akkor kezdődött nálam – sokkos idegalapon – a dadogás” – mesélte erről az időszakról.

A beszédhiba persze tovább nehezítette a leendő színész életét. Az iskolában nem tudott felelni, hiszen képtelen volt kimondani a kemény mássalhangzókat, társai csúfolták, nem játszottak vele, gátlásos, félénk, védekező, zárkózott lett. Édesanyja elvitte orvoshoz, de ott csak annyit mondtak, hogy most nem tudnak segíteni, 21 éves korára ki fogja nőni a dadogását. Az általános iskola befejezése után már összehozta a sors egy olyan tanárral, aki a többiek gúnyolódását kikerülve a szünetekben feleltette. A gyógyuláshoz ez azonban még kevés lett volna, a tehetséges ifjú énekléssel, versmondással küzdötte le szép lassan a gátlásait. 

Egy szerepet sem utasított vissza

Miután szülővárosában, Szentesen elvégezte a mezőgazdasági technikumot, nyilvánvalóvá vált, hogy kiválóan szaval, és tehetséges színésznövendék lehetne belőle. Fel is vették Budapestre a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol Gellért Endre külön foglalkozott vele. Itt diplomázott 1956-ban, és bár marasztalták volna Pesten, ő vidéken akarta tölteni a tanulóéveit, és meg sem állt a Miskolci Nemzeti Színházig.

Négy évvel később már ismét Budapest utcáit járta, és tragikusan korai haláláig végig a Nemzeti Színház tagjaként állt a színpadon. A vígjátéktól a drámán át a szatíráig sokféle szerepet el tudott játszani színházban és filmen is – emlékezetes alakítása Virág elvtárs A tanú című filmben. Bár nem volt kiugróan jóképű vagy daliás termetű, kisugárzásával, humorával azonnal magára vonta a nézők figyelmét, és ami még fontosabb, meg is tudta tartani.

„Soha nem kértem és soha nem adtam vissza szerepet. Amit rám osztanak, azt megpróbálom megoldani. Én ilyen Jolly Joker vagyok. Ne kerüljön a színház olyan bajba, hogy én játsszam el Melindát. De ha olyan bajba kerül, akkor megpróbálkozom azzal is… Én nem választok szerepet, mert annak van egy kockázata. Híre megy. És akkor az ember amit választott – abban megbukik” – mondta egyszer.

Sosem volt elégedett magával

Sikerei ellenére elképesztően igényes és szigorú volt magával szemben, sosem volt elégedett a teljesítményével. Különösen Ady Endre Az ős Kaján című versével birkózott, számtalanszor elszavalta, mégis mindig talált javítanivalót az előadásaiban. „Azért nem tudom megnézni a filmet, amiben játszom, mert ordítani tudnék, hogy most már másként csinálnám. De hát ott van, rettentően zavar. Egyetlen szerepemmel sem voltam elégedett és egyetlen estére sem okoz kielégülést a játék, mert visszaidézem az estét, az előadást és mindig  beugrik valami.

Akkor, ott, ha játszom, boldog vagyok, de ha kiléptem, akkor már nem.

Magában őrlődő, zárkózott, fanyar ember volt, aki egész életében magával cipelte a depresszióját. Ez néha kórházba is kényszerítette, egyszer Latinovits Zoltánnal voltak szobatársak. Verseket szavaltak unaloműzésként, gyógyulásként, menekülésként. Lelki életén három házassága sem tudott jelentősen változtatni, két gyermeke, Gábor és Áron is látták, hogy különben zseniális és szerető apjuk képtelen megszabadulni a gyerekkorától magával cipelt lelki terhektől.  

Önpusztító befejezés

Őze Lajos 1984-ben, 49 éves korában hagyta itt ezt a világot tizenöt évnyi komoly betegeskedés –nyirokrák – után. Garas Dezső így emlékezett vissza az utolsó évekre: „Lajos mindig is szerette a bort. De amikor fájdalmai voltak – s nem két-három éven át, hanem vagy tizenöt-húsz év is lehetett, amikor iszonyatos nyirok- és visszérfájdalmak kínozták –, hát kérem tisztelettel, akinek ennyi testi szenvedéssel kell együtt élnie, és nem iszik, az nem ember. Őze pedig ember volt.”

Halálos betegen vállalta el utolsó szerepét, a főszerepet Bacsó Péter Hány az óra, Vekker úr? című filmjében, de a film befejezését már nem érte meg. Fiai a szakmában maradtak, Gábor operatőr, Áron színész, rendező és színházigazgató lett, és maga is küzd az édesapja gyerekkorát megkeserítő dadogással. 

Mustra