Elnevezésük csalóka, mert az legtöbb udvari „bolond” képzett zenész, zsonglőr és költő volt, csak akkor boldogultak, ha okosan és ügyesen, sőt intelligensen gyártották tréfáikat. A legkiválóbbak olyan közel álltak az általuk szolgált uralkodóhoz, hogy fontos tanácsokat adhattak, és beleszólhattak a nagy horderejű döntésekbe is. Persze nem mindegyiküknek jutott ilyen jó sors, igen sok bolond nem a királynál, inkább nemes családoknál szolgált, de akadtak kevésbé tehetséges, vándorló tréfamesterek is, akik a vidéket járva próbáltak pénzért némi vidámságot csempészni az emberek életébe.
Igazat hazudni csak ügyesen!
Már az ókortól kezdve vannak feljegyzések olyan szórakoztató bolondokról, akik a nagyobb lakomák, ünnepek során gondoskodtak a vendégek szórakoztatásáról. Több „félkegyelmű” valóban küzdött valamilyen sérüléssel, torzulással vagy beszédhibával, azonban csak azok értek el nagy magasságokba karrierjükben, akik ennél többet tudtak: képesek voltak úgy kimondani az igazságot, hogy mégsem fejezték le őket miatta. Gúnyos tréfáikkal olyan messzire mehettek, amennyire akartak, a bolondnak mindent szabad volt, sőt el is várták tőle, hogy éles eszével minél több helyzetet és embert figurázzon ki.
Kimondhatták az igazat, és nyílt sértéseik is pozitív fogadtatásra találtak.
„A kimondott igazság, ha nem okoz sérelmet, boldoggá tehet, de ezt a képességet az istenek csak a bolondoknak adták” – írja a tréfamesterekről 1509-ben Rotterdami Erasmus A balgaság dicsérete című művében.
Amit senki sem mert őszintén kimondani, azt a pimasz bolond szájából hahotázva fogadták. Így tehette meg egyedül ő azt, hogy nemre és rangra való tekintet nélkül tegeződött és élcelődött magas rangú emberekkel, sőt magával a királlyal és annak családtagjaival. William Somer, VIII. Henrik kedvenc udvari bolondja Boleyn Anna saját női tréfamesterével együtt akkora megbecsülésnek örvendett, hogy egy híres festményre is felkerült:
Persze volt egy határ...
Ezt lépte át Tapasz, akit még Thomas Wolsey, York érseke ajándékozott VIII. Henriknek. A király hamar legbelső köreibe fogadta a bolondot, aki egyszer ment csak túl messzire, ám az karrierje végét jelentette: Henrik bizalmasaként 1535-ben a francia királlyal találkozhatott. Tapasz – feledve becenevét – a királynő, Aragóniai Katalin jelenlétében Boleyn Annát kurtizánnak nevezte, lányát, Erzsébetet pedig fattyúnak. Mindenki más azonnal halállal lakolt volna ezért, Tapasznak azonban csak az állásától, és nem a fejétől kellett búcsút vennie.
„Bolondnak nézel? Csörög a sapkám”
Aki udvari bolondnak állt, és hajlandó volt lemondani az épelméjűség látszatáról – no és két ünnepség között a szolgák életét élni –, az meglepő módon a nemesek közé emelkedhetett. A jó helyre került udvari tréfamester nemcsak teljes ellátást, szállást és busás fizetést kapott, de időnként földet, birtokot is – és nem csak a férfiak.
Egy Adeline nevű női bolondról feljegyezték, hogy földet is birtokolt Hampshire-ben a 11. században – a magas rangú nők jellemzően nőnemű bolondokat vettek maguk mellé társul. II. Henrik király Roland le Pettour nevű bolondja azonban csak azzal a feltétellel kapott egy darab földet, hogy minden évben karácsonykor visszatér az udvarba „ugrálni, fütyülni és szellenteni”. A tréfamestereknek az adományokért cserébe helyt kellett állnia a csatákban is, híreket vinni, feltüzelni a katonákat, gúnyt űzni az ellenségből, s az a veszedelmes feladat is a vállukat nyomta, hogy felvidítsák a komor, olykor gyilkos hangulatban lévő uralkodót vagy nemest. 1340-ben VI. Fülöp francia király udvari bolondja ezt is megoldotta, amikor be kellett jelentenie, hogy az angolok elpusztították a francia flottát. Közölte a királlyal, hogy az angol hajósoknak nem volt elég vér a pucájukban úgy a vízbe ugrálni, ahogy a bátor franciák tették.
Ám a fizetség és a megbecsült pozíció még így is akkora súllyal esett latba, hogy sokan bolondnak tettették magukat csak azért, hogy megbecsült tréfamesterré válhassanak. Egyes források szerint a reneszánsz kortól már csakis álbolondok viccelődtek, táncoltak, verseltek és grimaszoltak az udvarokban, arra várva, hogy idővel állandó tisztviselőkké léphessenek elő. A nyugdíjra nem volt gondjuk: még akkor sem szűnt meg az állásuk, ha uruk életét vesztette: a bolondot az utód örökölte.
A leghíresebb magyar bolondok
Az udvari bolondok fénykora egyértelműen a középkor volt, amikor hazánkban is szép karriert futhattak be: Zsigmond király Porro nevű bolondja nemesi címet kapott, s a kiváltságlevélben szereplő szöveg jól mutatja a baráti viszonyt: „jónak és hűségesnek mutatkoztál, és kotnyelességed álarca alatt, amely Cato szerint az igazi mély bölcsesség,
szüntelen odaadásoddal gyakran életveszélyektől mentettél meg”.
A legismertebbé mégis Mátyás király bolondja vált. Lebersit nevű tréfamestere olyan fontos szerepet játszott, hogy pápák jelenlétében párbajozott vallási kérdések eldöntésének ügyében az ellenfél bolondjával az 1468-as cseh-magyar egyezkedéskor. Brünn ostrománál a cseh-magyar vitában is a két bolondra bízták a vita eldöntését, amiből majdhogynem tömegverekedés lett. Mátyás tréfamesterének nagyon is helyén kellett lennie az eszének, hiszen több más fontos feladatot is rábíztak – például egyedül ő léphetett be Mátyás szobájába külön engedély nélkül – ezért tudhatta meg és jelenthette be mindenkit megelőzve utolsó bolondja, Tibrilli az uralkodó halálhírét. Híressé vált I. Ferenc német-római császár udvari bolondja is, akinek történetét Mikszáth Kálmán örökítette meg Akli Miklós című regényében. Mohács után aztán hazánkban egyre inkább megszűnt az udvari, nemesi tréfamester szerepköre.
Az utolsó profi nevettető
Anglia jóval tovább kitartott. Miután II. Károly angol király nem vitte tovább a hagyományt, az utolsó profi mulattató a himlőhelyes arcáról Nyüvesnek elnevezett Samuel Johnson volt az 1700-as években. A híres bolond pártfogója segítségével még saját maga által írt és előadott – a közönség szerint borzasztó – színdarabját is bemutathatta Londonban. 82 éves koráig űzte mesterségét, és még temetése is kedve szerint történt. Még életében kérte, hogy ne temessék a templomkertbe, ott feküdt ugyanis egy kötekedő kedvű asszony is, akivel nem szeretett volna holta után szomszédságba kerülni. Johnsont így barátai az erdőben helyezték örök nyugalomra. Sírja ma is látogatható a Maggoty Woodsban, olyan sírfeliratokkal, amelyeken csak nevetni lehet. Az egyiket valószínűleg maga Johnson írta, a másik pedig a látogatóknak szól, s így kezdődik:
Ha a véletlen hozott ide, vagy kíváncsi szemeid / Megnézni a helyet, hol e szegény bolond nyugszik / Egy meggondolatlan tréfamester még a halálban is / Mondja vicceit utolsó leheletével is.
Hogy lett ebből stand-up comedy?
A mai ismert stand-up comedy gyökerei az udvari bolondoknál találhatók meg. Ahogy az ő hivataluk megszűnt, a tréfamesterek vásárokban, cirkuszokban, varietékben léptek fel. Már senki sem tettette magát félkegyelműnek, sőt: olyan híres írók is tartottak vicces előadásokat, mint Mark Twain. A rádió és a tévé elterjedésével a humoros előadások híre egyre messzebb eljutott, aki pedig személyes élményre vágyott, az a varieté megszűnése után az éjszakai bárokban akadt rá a humoristákra. Szerencsére ma már kisebb-nagyobb színháztermek állnak a humoristák rendelkezésére – no és persze az internetes felületek.
