Mindig jól jön egy barát, aki tudja, hol kell enni egy városban, de ha ez a barát éppen New Yorkban van, és épp itt tudja, hogy melyek a legjobb brunch, ebéd- és kávézóhelyek, akkor ez a barát felbecsülhetetlen érték. Történt ugyanis, hogy épp egyszerre sikerült a világ legjobb városában tartózkodnunk vendég bloggerünkkkel, Chili&Vaniliaval, aki történetesen élt New Yorkban és titkos, de annál megbízhatóbb kulináris forrásból tudta, hogy Chinatownban hol a legjobb a dim sum. Így keveredtünk a Mandarin Court nevű helyre a 61 Mott Streeten, ahol várakozásunk ellenére egyből kaptunk asztalt, igaz szerencsénk is volt, mert mi csak ketten voltunk.
Történt ugyanis, hogy épp egyszerre sikerült a világ legjobb városában tartózkodnunk vendég bloggerünkkkel, Chili&Vaniliaval, aki történetesen élt New Yorkban és titkos, de annál megbízhatóbb kulináris forrásból tudta, hogy Chinatownban hol a legjobb a dim sum.
Így keveredtünk a Mandarin Court nevű helyre a 61 Mott Streeten, ahol várakozásunk ellenére egyből kaptunk asztalt, igaz szerencsénk is volt, mert mi csak ketten voltunk. Nagyobb társaságoknak - és a többség ilyen volt - várniuk kellett. Dim sum szempontból ugyanis csúcsidő volt: vasárnap, fél tizenkettő, a hely dugig tele kínai családokkal, és érdeklődő egyéb rezidensekkel.
A dim sum lényege, hogy apró adag ételeket válogathatunk össze asztalunknál, - többnyire gombócokat, tekercseket, húsfalatokat és zöldségeket - amelyeket kis kocsikon tolva szolgálnak fel nekünk. Annyi a dolgunk, hogy a mellettünk megálló kocsiról levegyük ami tetszik nekünk és zöld teát szürcsölgetve szépen megreggelizzünk, már ha a 11 órakor kezdődő, órákig tartó falatozást egyáltalán annak nevezhetjük.
Így tettünk mi is a Mandarin Courtban, ahol egymást követve szedegettük le a rákos és disznóhúsos gombócokat, rizstésztás tekercseket (cheong fun) és tintahalat a kedves, angolul egyáltalán nem beszélő kínai nénikék kocsijairól, majd merészebb vizekre eveztünk. Úgy döntöttünk, hogy semmit nem ér az élmény, ha nem vállaljuk be a hoisin szószos csirkelábakat, amikről egy napja beszéltünk, és amiket a legnagyobb megelégedéssel és szinte perverz örömmel szopogattunk hosszú percekig.
Amikor az oldalasért nyúltunk, egyértelműen megállapítottuk, hogy fejenként ismerünk legalább száz olyan embert, aki szívesen tenné ugyanezt Budapesten egy csendes vasárnap délelőtt, ha volna erre lehetőség. És ha mi nem is fogjuk megnyitni a főváros első dim sum helyét, innen üzenjuk a Lanzhou-nak vagy a Momotaronak, hogy itt az ideje bővíteni a repertoárt. Lelkes közönség fog özönleni, főleg ha az ár is ilyen baráti lesz, mint itt New Yorkban. 22 dollárért ketten degeszre enni magunkat, ilyen környezetben, igencsak felemelő érzés.
