Ismét ellátogattunk a Klasszba, hogy végre megtudjuk, hogy mi nem vagyunk-e képesek megkülönböztetni az átlagos éttermet a világszámtól, vagy mindenki más hülye.
Ismét ellátogattunk a Klasszba, hogy végre megtudjuk, hogy mi nem vagyunk-e képesek megkülönböztetni az átlagos éttermet a világszámtól, vagy mindenki más hülye. Csak hogy senki se vádolhasson minket egyoldalú elfogultsággal, mindjárt hárman teszteltünk. Nem lettünk okosabbak. A Klassz iránti rajongás számunkra továbbra is rejtély marad. Jó étterem, de semmi különös.
A berendezés és a dekoráció lenyűgöző, különösen a tapétával harmonizáló padló, ennek ellenére a fények túl erősek, és vagy nagyon meleg van, vagy hideg, márpedig a fény, hőmérséklet és színek megfelelő hármasa elengedhetetlenül szükséges egy kellemes vacsorához. Ez pedig másodszorra sem jött össze, csakúgy, mint a pincérnő, aki akkor sem, és most sem írta fel, hogy mit rendeltünk, és akkor is, és most is többször visszakérdezett. Végül egy ételt el is felejtett. Sokat gondolkodtam rajta, mi lehet ennek az értelme. Talán kevésbé formális, ha a pincérnő nem jegyzetel a rendelés közben, hanem inkább a vendégre mosolyog, a vendég azonban nem szereti, ha többször megkérdezik tőle, hogy mit is rendelt, mert úgy érzi, nem figyelnek rá.
Az olasz zöldségleves finom volt és jó meleg, bár az én ízlésemnek kicsit nyers. Nem vagyok ugyan híve a zöldségek túlfőzésének, de a majdnem teljesen nyers zöldség a meleg levesben furcsa hatást keltett, ennek ellenére, mondom, ízletes volt, a tálalás pedig egyedi. Másodiknak jércét kértem pisztáciás bundában, amit újburgonyával és paradicsomsalátával tálaltak. Az égvilágon semmi kivetnivalót nem találtam benne, finom volt és kellemes, egyszerűen csak nem maradt meg az íze a számban, - nem úgy, mint a fenséges házi kenyérnek és vajnak. Összességében, ha visszamennék a Klasszba, házikenyeret kérnék, meg vajat, frissen préselt szőlőlevet innék hozzá, és amikor már nagyon jól laktam kenyérrel, kikérnék valami desszertet. A karamell puding ugyanis isteni volt.
Kezdjük mindjárt az elején: sör továbbra sincs. Nem szeretnénk, ha valakiben az a kép alakulna ki, hogy a Tejbenvajban gárdája nem áll másból, mint pocakos, szőrös sörimádóból, de több hónappal a nyitás után ez akkor is zavaró. Éppúgy, mint a Menzából ismerős pincérnő, aki ugyan nem jegyzetel, viszont megjegyezni sem tudja, hogy mit rendeltünk.
Az előételnek rendelt rukkolás-ricottás-epres saláta finom, de éppúgy, mint a legutóbb, semmi átütőt nem éreztünk. Friss alapanyagok, korrekt, de nem megterhelő adag. Akkor esünk gondolkodóba, amikor az előételek evése közben is arra koncentrálunk, hogy ki viszi el az utolsó darab házi sütésű kenyeret hármunk közül. Az ugyanis annyira finom, hogy egyszerűen elviszi az egész műsort. A salátára nem, viszont a kenyérre ebben a pillanatban is emlékszünk, és titokban fontolóra vettük, hogy a Klasszból simán meg lehetne csinálni a város legjobb pékségét.
A főételnek választott körtés kacsamáj ellen sem volt semmi kivetnivaló. Omlós, puha máj, finom öntet - úgy tűnik ebben a Klassz nagy - de itt egy a kelleténél nagyobb adag, ami után valójában már mozdulni sem bírunk.
A szárnyas consommém ízekben gazdag, tartalmas volt. A hús omlós, a zöldségek épp kellőképpen puhák, fűszerezés rendben. A levesben az egzotikumot a ravioli jelentette, amely jelenlétét eleinte érdekes társításnak gondoltam, és ez a benyomás akkor sem változott, amikor rájöttem, hogy a szokásos húslevestésztát váltották ki ily módon.
A második fogás spenótos tészta volt. A leveshez képest meglehetősen basic módon elkészítve, ugyanakkor az óvatos fűszerezésen kívül nem találtam benne semmi kivetnivalót. Ez egyébként is egy olyan étel, ami nem hordoz magában túl nagy rizikót és nem is szolgálhat túl nagy meglepetésekkel.
A desszert - amit hárman ettünk együtt- szuper volt, nem akartam enni belőle, de aztán elragadott.
Korrektnek nagyon korrekt a Klassz, ám nincs benne semmi olyan magával ragadó helyi színezet. Se jó, se rossz.
