Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Megküzdöttem a harcaimat saját magammal, lenyugodtam, és ez mindenre kihat az életemben – mondta Kozma Orsi, akivel jazz-zenekara, a Kozma Orsi Quartet október 21-én megjelent új lemeze, az Embrace kapcsán beszélgettünk. A Columbus Hajón ezután egy lemezbemutató-koncerten tapasztaltuk meg, miért is dönthetett úgy Japán és Anglia, hogy kiadja a zenekar első albumát.
Az új albumotok címe Embrace, ami az első lemez, a Hide and Seek játékosságával szemben egy sokkal nyugodtabb állapotot sugall. Ez egy kiforrottabb lemez?
Én nem szeretek mindenféle dolgokat belemagyarázni egy-egy lemezbe, inkább a hallgató döntse el, hogy ő mit érez ki belőle, mi a konklúziója a lemez meghallgatása után. A cím egyébként egyrészt az egyik számunk címe is egyben, másrészt nekem az ölelés maga nagyon fontos dolog. Sokkal jobban szeretem az ölelést, mint a kézfogást, megfigyeltem, hogy én egy ölelgetős típus vagyok (nevet) – innen is jött a cím. Meg persze onnan, amit te is mondtál, hogy ez egy kicsit nőiesebb, finomabb, érettebb lemez. Azt szerettem volna sugallni, hogy ha az ember hallgatja, úgy fonja körbe, mint engem ezek a kis indák a lemezborítón. Kicsit olyan meseszerű, pihe-puha takaró: nekem legalábbis ez volt a benyomásom a legtöbb számról.
Az első album óta alig két év telt el, mégis sok változás figyelhető meg hozzá képest az új anyagon.
2008-ban jelent meg az első lemezünk, az még nagyon „friss” volt, más volt a dobosunk és a menedzsment is. Igazából az egy karácsonyi ajándékalbumnak indult. Akkor már elkezdtem komolyabban gondolkodni egy jazzkvartettben, de még nem voltam elég bátor, hogy ebbe teljesen belevessem magam. Az albumon voltak a zenekar zenészei által írott számok is, de azért egy-két sztenderd is a kedvenceim közül. Igyekeztem úgy összeállítani a lemez anyagát, hogy ne elcsépeltek legyenek, hanem olyan ritkábban hallott jazzsztenderdek, amiket szívesen hallgat az ember. Azon a lemezen nem volt magyar nyelvű dal, volt viszont két vendégénekesnő barátnőm, az új lemezen viszont arra törekedtem, hogy ha van vokál, akkor saját magam szeretném megoldani. Ha pedig van vendég a lemezen, az egy hangszeres legyen: ez Tony Lakatos lett, aki megtisztelt minket azzal, hogy három dalban is közreműködik.
Milyen volt a közös munka?
Ő egy világklasszis és nagyon inspiráló volt a vele töltött stúdiómunka: azt érzem, hogy mind a négyünk szárnyalt a közös munka alatt. Ezt is érezni a lemezen, illetve azt, hogy amióta Pusztai Csabi (a dobos – a szerk.) velünk van, valahogy egy kicsit jobban kinyíltunk egymás felé és világ felé is.
Ezek szerint az új és a régi szereplők egyaránt segítették a kísérletezést.
Ez egy érettebb, kiforrottabb lemez, összhangban van velünk. Itt tartunk most: színes, de egységes. A zongoristánk, Cseke Gábor elkezdett kísérletezni az elektronikus billentyűs hangszerekkel, játszik az effektekkel, de persze finoman, ízlésesen, a basszusgitárosunk, Hárs Viktor is új elemeket szőtt a zenénkbe. Tulajdonképpen a négy különböző helyről érkezett négy ember „olvasztótégelye” egy kellemes hangzású „mixet” hoz létre. Mi barátok is vagyunk, nem csak zenésztársak: a közös élmények nagyon összekovácsoltak minket, ami a játékunkon is érződik, már egymás rezzenéseit is érezzük. A kvartett hangzása négy embertől lesz olyan, amilyen: igazából itt mindenki főhős, illetve mindenki segít a másiknak abban, hogy főhőssé váljon egy-egy pillanatra.
Egy korábbi beszélgetésünkkor azt mondtad, hogy nálatok műhelyszerűen működik egy próba, közösen kísérleteztek. Azért van, aki kimondja az utolsó szót?
Hát, rám hárul a feladat, merthogy a fiúk elintézik gyorsan azzal, hogy a zenekar az én nevemen fut. De persze vannak olyan szakmai kérdések, amelyekben direkt várom a segítségüket, hiszen ők sokkal tapasztaltabbak, nagy kaliberű zenészek, a mai jazzélet ismert és elismert alakjai. Én inkább ösztönös vagyok, ők viszont tudnak abban segíteni, hogy tudatosabb legyek, segítenek egy-egy döntés meghozásában. Ez egy demokratikus csapat, de persze azért kell egy "főnök", aki kimondja a végső szót – ez vagy én vagyok, vagy a menedzserünk, Bosnyák Ilona. De azért igyekszem a fiúkat is mindenbe bevonni, meg ők is igénylik azt, hogy nekik is legyen beleszólásuk a dolgokba és közösen döntsünk.
Az új albumra – a korábbival szemben – két magyar nyelvű dal is felkerült. Úgy éreztétek, hogy ez a lemez most már sztenderdek nélkül, magyar dalokkal is megállja a helyét?
Páran mondták, hogy milyen jó lenne, ha magyar nyelvű dalokat is játszanánk. A Holnap című dalt, amit Szakos Krisztián írt, már régóta játszottuk, az ő szerzeményei közül többet is szoktunk – de azért megmaradt alapnak az angol nyelv. Nem titkolt szándékunk, hogy külföld felé szeretnénk továbblépni és azon dolgozunk, hogy szélesebb körben legyen lehetőségünk bemutatkozni.
Elég sok külföldi helyszínen koncerteztetek az utóbbi időben. Hol volt a legpozitívabb a fogadtatásotok?
Eddig nagyon jó élményekkel tértünk haza, kint sokkal nyitottabbak az emberek, még az ismeretlenebb zenekarok iránt is. Szófiában például egy pár hónapja nyílt, fantasztikus jazzklubban játszottunk olyan felszereléssel, olyan ledfallal a háttérben, hogy nem gondoltam volna, hogy létezik ilyen jazzklub. Lehet, hogy csak mi vagyunk lemaradva – most is bezárt egy itthoni jazzklub, a Take5 –, hát, van mit tanulni. Nyitottságban is. Az emberek kint sokkal nyitottabbak az újdonságokra és figyelnek arra, ami a színpadon történik, veszik a fáradságot, hogy jegyet vegyenek egy nem annyira ismert zenekarra is.
Október elején a Whereabouts Records gondozásában megjelent Japánban a Hide and Seek, év végéig pedig Angliában is kiadják. Lehet már tudni, hogy milyenek a reakciók, vagy ez a felkérés már önmagában felér egy visszajelzéssel?
Október 6-án jelent meg Japánban, az ottani kiadó pedig már a megjelenés előtt jelezte, hogy van ott egy fanklubunk. Sok jazzlapban megjelent már a lemez és elég pozitívan nyilatkoztak róla. A nagyobb japán városokban körülbelül 40-50 boltban jelentünk meg: például Tokióban a Tower Records két boltjában is jelen vagyunk. Nagyon bizakodóak, azt mondták, hogy ott ennek egy hosszú kifutása lesz. Arról, hogy Angliában megjelenik, egyelőre még keveset tudok mondani, mindenesetre nagyon jó, hogy a Warner International felfigyelt a lemezre, olyannyira, hogy most még kiajánlás alatt van több helyre.
Jelenleg két zenekarban vagy aktív, a kvartett mellett az eat me!-ben énekelsz. A kvartettről azt mondtad, hogy megtaláltad benne a saját hangodat, az eat me!-t viszont úgy emlegetted, mint a szíved csücskét.
Jelen állapotomban azt tudom mondani, hogy gőzerővel a kvartettel foglalkozom, ez tölti ki a mindennapjaimat. Az eat me!-vel dolgozunk egy új lemezen, de ez most nehezen megy, mert most valahogy a zenekar nem talál fórumot arra, hogy fellépjen.
Egy interjúban úgy fogalmaztál, hogy az utóbbi években megbékéltél önmagaddal, tisztábban látod magadat, mint eddig bármikor. Ennek következményeként említetted az augusztusban köttetett házasságodat is. Mondhatjuk, hogy révbe értél?
Igen. Fontos, hogy megküzdöttem a saját magammal való harcaimat is, lenyugodtam, és ez mindenre kihat, arra is, hogy mit vonz be az ember. Megtaláltam azt az embert, aki nem mellesleg zenész is, és abszolút meg tud nagyon sok dologban érteni: tudja, hogy mi megy végbe bennem, hogy telnek a napjaim, és ezt tudja tolerálni. Olyan biztonságot nyújt nekem, plusz ugye még szeret is (nevet), hogy ebben öröm dolgozni. Valamelyik nap mondta is Gábor, a zongoristánk, hogy jót tett nekem a házasság, sokkal kiegyensúlyozottabb, összeszedettebb vagyok. Szerintem ez érződik a lemezen is.
Fotó: Kováts Dániel
