Ha eddig nem derült volna még ki, a karikáról van szó.
A tizenkettesről.
Arról a kicsi, sárga izéről, a képernyő sarkában, ami arra figyelmeztet, hogy az éppen vetített adást kisdedek csak szüleik felügyeletében kéne élvezzék.
Lehet érvelni mellette, lehet érvelni ellene, van, aki szerint felesleges, van, aki szerint szükséges, akad, aki szerint káros. Csak egyféle ember nem született még a Kárpát-medencében: olyan, aki meg tudná magyarázni, miért veszélyes Garfield macska a serdületlen ifjúságra. Márpedig ez a helyzet - tessék szombat-vasárnap reggelente megnézni, ott virít a karika, mint skarlát betű a sarokban. Legyünk résen, a kövér házikedvenc megronthatja gyermekeinket! Hogy miképp, az rejtély.
Mert tény ugyan, hogy amit az utóbbi tizenévben rajzfilm címen elkövettek, annak jelentős része kimeríti a súlyos lelki sértés fogalmát. De ez inkább a Távol-Keleten született valamikre érvényes, azok között viszont több is akad, amelyet nemhogy gyermekeknek nem lehet ajánlani, de igen gyanús, hogy kisebb katonai diktatúrákban rabvallatásra használják őket. És az amerikai animációs csodák között sem mindegyik hótiszta, ártatlan tündérmese - Tom és Jerry bizony üllővel-kalapáccsal-hangversenyzongorával verdesi agyon egymást. Más kérdés, hogy ettől nem esik bajuk, de ezt azért agresszív viselkedésnek nevezhetjük. Ha akarjuk. Csakhogy a Garfieldben ilyesmi nincs. Sőt, semmiféle fizikai erőszak nem látható benne, a történet kizárólag akörül bonyolódik, hogy egy kövér, lusta és mélyen rosszhiszemű kandúr állandóan - és meglehetősen jámbor módon - kitol a környezetével. Akik ennek dacára vagy éppen ezért feltétel nélkül rajonganak érte. Ha úgy vesszük, ebből az a következtetés is levonható, hogy a gyereket, akármilyen rossz, mindenképpen szeretik és szeretni is fogják. Pozitív mondanivaló, szolid kivitelben, kerülve a túl látványos megoldásokat, jól meghintve abszurd humorral - mi evvel a baj? Még a Hupikék Törpikékben is több az erőszak, pedig az tényleg messze esik a zombihorror műfaji fogalmától.
Másról van itt szó, kérem. Az a sárga gyűrű, az a billog a gyermekműsorokon és a legártatlanabb természetfilmeken nem ajánlás és nem figyelmeztetés. Az nem egyéb, mint csodafegyver. Aki már elmúlt tizennyolc és túl van pár keserűbb élettapasztalaton, tudja: nincs a világon senki és semmi, akibe-amibe belé ne lehetne kötni, ha épp bántani akarják. Mint azt Richelieu mondta: „Adjátok nekem bárkinek három ártatlan sorát írásban, és én felköttetem érte". Ha nem mondta, az sem baj - hasonlít a logika a nagy bíboroséra. Meg másokéra is. És minden tévécsatorna, minden rádióadó tudja, ha úgy fordul a kocka, bármiért meg lehet őket büntetni. Büntet is a megfelelő testület, rendszerint nem azért, amiért megérdemelnék, hanem azért, mert csak. Megesett már a Duna mentén olyan, hogy sérelmezték volt: az Egri Csillagokban bántják és sértegetik a törököket. Osztottak is érte pénzbírságot. A csatorna meg fizetett, mint a katonatiszt. No, ezt volna hívatott kivédeni a tizenkettes (súlyosabb esetben tizennyolcas) karika, ez ellen óvná a szerkesztőket, csakhogy nem sokat ér. Mert kirakják ugyan a világon mindenre, főleg, amire nem kéne, de ha a Nagytiszteletű Illetékes Markoláboknak vagy akár csak Julis néninek, Pista bácsinak a földszint kettőből úgy tetszik, elsötétül az a képernyő így is, úgy is, mindenképp.
Mégis kint a bélyeg, mint a középkor hajóin a békepajzs - nincsenek rossz szándékaink, ne bántsatok, hadd menjünk utunkra. Aztán a jóakaratot vagy respektálják majd, vagy nem. Mi meg szépen, lassan hozzászokunk a karikához, ha holnap eltűnne, fura hiányérzettel néznénk a műsort. Talán eleve be kéne maratni a készülékek monitorjába, vagy akár kívülről is rájuk lehetne festeni. Esetleg legyen belőle kötelező matrica.
Igaz, ez elképzelhetetlen és abszurd. Annyi is elég lenne, ha nem karikának neveznénk, hanem amulettnek, vagy wampumnak. Rontás ellen.
