Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Az idei Utazási kiállítás egyik főtémája az akadállyal élők utazása volt. Ez adta az ötletet, hogy megkérdezzük Illés Katát, az Utazások kis mopeddel blog szerzőjét a saját tapasztalatairól. Kata arról mesélt nekünk, hogyan sikerült 10 év alatt közel 100 városba ellátogatnia mozgássérültként, és milyen élményeket gyűjtött kalandozásai során.
Az akadálymentes turizmus kérdésköre az európai lakosság 10%-át érinti, olvashatjuk a Pécsi Tudományegyetem egyik tanulmányában. Ez a felismerés azt eredményezte, hogy a fejlett országok egyre nagyobb figyelmet szentelnek az akadálymentesítésre, részben humanitásból, részben felismerve az ebben rejlő jelentős üzleti lehetőséget. Az akadálymentes turizmus egy folyamatos törekvés, mely arra irányul, hogy minden úti cél, idegenforgalmi termék vagy szolgáltatás elérhető legyen mindenki számára, bármely fizikai korláttól, fogyatékosságtól vagy kortól függetlenül.
Nem sokan mondhatják el magukról, hogy annyi helyen jártak, mint te. Tíz év alatt számtalan európai országban jártál, és Magyarország legismertebb településein is megfordultál. Emlékszel még az első utadra? Már akkor is a kis moped volt a segítségedre?
Nagyjából 10 éve döntöttük el édesanyámmal, hogy belevágunk az utazgatásba. Ő is ilyen menő manó, mint amilyen én is vagyok. Mivel egyikünk sem vezet, a legjobb megoldásnak az utazási irodával történő utazás ígérkezett.
Az első utunk egy 4 napos, buszos prágai út volt. Akkor még nem volt ez a kis moped, így egy mechanikus kerekesszéket vittem magammal.
Emlékszem, amikor megérkeztünk Prágába, egy nagy sétára indultunk a csoporttal az óvárosba. Gyalog indultam neki – sejtelmem sem volt, hogy a csoport milyen tempót diktál. Úgy voltam vele, kipróbálom magam. Oxigénhiánnyal születtem, tudok járni, de az izomgörcsök miatt nehezebben megy, hamar elfáradok.
Amennyire lehetett, tekintettel volt rám az idegenvezető, de egy idő után egyre jobban lemaradtunk. Estére nagyon fájt a lábam a sok járástól. Rádöbbentem, hogy ez így semmiképpen nem fog menni! Másnaptól már kerekesszékben mentem a sétákra. Nem tudtam magam hajtani, így anyu tolt. Néha az utastársak is besegítettek, mert a macskaköveken bizony, nem volt könnyű tolni a széket.
Beláttam, hogy ez így nem annyira jó; anyunak is nehéz, meg nem is mehetek önállóan oda, ahová én szeretnék. Elkezdtem keresgélni az interneten, hogy milyen elektromos segédeszközök vannak, amelyek könnyen szállíthatók. Megnéztem több fajtát, és ebbe a mostani járgányomba egyből „beleszerettem”. Könnyen összecsukható egy nagyobb bőröndnyi méretűre, és ezáltal egyszerűen szállítható. Megtaláltam azt a céget, amely forgalmazza Magyarországon. Mivel az OEP nem támogatja, elég húzós ára volt. Majd’ egy évbe telt, mire megszereztem; be kellett hozatni Tajvanból, és végső soron különös méltányossági kérelemmel az árához képest „minimális” összegért az enyém lehetett.
Anyukáddal buszos kirándulásokon járjátok a világot. Mennyit mentek egy évben, és hogyan találjátok ki az úti célokat? A blogodon olyan helyekről is olvashatunk, amiket még gyalogszerrel sem a legegyszerűbb megközelíteni, ilyenek például a várak.
Február-március környékén szoktak kijönni az évi utazások a jól bevált utazási irodánál. Megnézem egy-egy utazás programleírását, amiből többé-kevésbé kitűnik, hogy a mopeddel vállalható-e. Idén például az első ötletem Szlovénia volt. Eléggé túrázós útnak tűnt, ezért felvettem a kapcsolatot az utazási irodával, akikkel részletesen végigvettük a helyszíneket, és mindenre volt alternatívájuk rám nézve. Annyira jólesett ez a hozzáállás!
Két többnapos és 2-3 egynapos külföldi útra szoktam velük menni évente. Plusz a belföldi magánutazások, kirándulások, amelyeket édesanyámmal és ismerősökkel csinálunk. Imádok új tájakat, városokat megismerni. Sokszor egy-egy úti célt kihívásnak tekintek. Például nyáron 40 fokban megmásztam Szarvaskő várát, erős szélben a cseszneki várat gyalog. Ilyenkor elönt a „csak azért is megcsinálom” érzés, ami hajt előre.
Minden elismerésünk a tiéd, nagyon jó példával jársz elöl még olyanok számára is, akik nem kényszerülnek mopedre. Sőt, egy babakocsival közlekedő anyukának is fontos információt jelenthet mindaz, amit közvetítesz. Hogyan látod, a külföldi és a hazai szolgáltatók mennyire különböznek tapasztalataid szerint, mennyire kell a problémamegoldó képességedre támaszkodnod?
A kedvencem ilyen szempontból Ausztria. Ott majd’ minden templom, kisbolt, vendéglátó egység akadálymentes.
Tavaly például felmentem mopeddel a salzburgi várba siklóval. Az épület és a sikló is akadálymentes volt. Ahogy begurultam az épületbe, egyből terelgettek, hogy merre találom a liftet, benyomták helyettem a liftgombot. Amikor látta a siklót kezelő srác, hogy nem férek be az éppen induló siklóba, kiszállított 2 embert, hogy én be tudjak állni a mopeddel!
Tehát az emberek is elkezdtek másképp viselkedni, végre jó úton haladunk az „akadálymentes gondolkodásmód” kialakításában. Mi újság az útitársakkal, ők mennyire tartják természetesnek, hogy veled utaznak?
Az utazás második napján már ki szokott alakulni, hogy az utastársak közül ki az, aki segít. Hiába van velem édesanyám, azért a lépcsőkön például nem tud engem is kísérni és a mopedet is hozni. Általában az első ilyen alkalom után már kérés nélkül segít valaki a csoportból.
Hajókázáskor például előre meg szokott lenni, hogy ki segít a hajóra fel- és letenni a mopedet. A matrózok meg engem vezetnek át a keskeny hajóhídon. Ezek mind szuper élmények.
Mit gondolsz, a magyar turizmus mennyire van felkészülve a mozgásában korlátozott utazókra? Tíz év alatt már láthattad a változásokat.
Hát, szerintem Magyarországnak akadálymentesítés terén van még mit fejlődni. Az újonnan felújított kastélyokban általában már van lift. De például a tatai Esterházy-kastélyban sincs, pedig azt nem is olyan régen újították fel… Még szerencse, hogy lassan ugyan, de tudok lépcsőzni.
Olaszországban és a fent említett Ausztriában minden templomhoz rámpa vezet. Magyarországon egyelőre ilyennel még nem találkoztam.
Kinek írod az Utazások kis mopeddel elnevezésű blogodat? És mit üzennél azoknak, akik a megváltozott képességeik miatt nem mernek útra kelni?
Mindenkinek, aki olvassa! Szeretném megmutatni, hogy nem kell elbújni, csak azért, mert mozgássérült vagy valamilyen sérült valaki. A megfelelő szervezéssel bármi megoldható, és mindig akad segítség is!
