Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
Aki rendszeresen megkérdőjelezi saját értékét, sikereit vagy helyét a világban, könnyen úgy viselkedik, mintha valóban kevesebbet érne – és ezt nemcsak ő, hanem a környezete is észreveszi.
Akár a gyereke is, aki néha sokkal őszintébben tart tükröt elénk, mint mi magunk valaha mernénk. Az imposztor-szindróma gyakran rejtve marad – hiszen kívülről úgy tűnik, minden rendben: teljesítünk, visszük a feladatokat, látszólag kézben tartjuk életünket. Belül azonban más mozi megy: kételyek, önkritika, a lebukástól való félelem. A belső bizonytalanság pedig idővel kiszivároghat – a testtartásunkban, a szavainkban és abban, hogyan reagálunk a világra. A gyerek pedig – aki nem bonyolítja túl – csak annyit kérdez: „Miért vagy ilyen szerencsétlen?”
Ha a gyerek is észreveszi, az különösen romboló
Egy coaching-továbbképzésen találkoztam Lillával. Amikor épp az affektív – vagyis az érzelmi állapotainkból áradó, tudattalan – kommunikációról beszélgettünk, a következőket mesélte. Kislánya épp betegség után lábadozott, iskolába még nem mehetett, de már az ágynyugalom sem volt indokolt, így két napon keresztül mindenhová elkísérte anyukáját. Együtt mentek Lilla munkahelyére – még egy megbeszélésen is részt vett a kislány – a boltba, a rendelőintézetbe szűrővizsgálatra és barátnős találkozóra is. A második nap végén, altatáskor a kislány váratlanul feltette a címben szereplő kérdést:
„Anya, miért vagy ilyen szerencsétlen?”
Lilla alig kapott levegőt. Egy ideje már tudta magáról, hogy érintett az imposztorszindrómában, de arra kifejezetten figyelni próbált, hogy gyerekét kiegyensúlyozott önértékelésű embernek nevelje, és azt is tudta, hogy a példamutatás milyen sokat számít ebben. Másnap felhívott egy szakembert, hogy célzottan és intenzíven is foglalkozzon ezzel a problémával. Azt gondolta, az, hogy ő mit érez, hogyan éli meg a mindennapokat, elmegy – senkinek sem tökéletes semmi. De hogy a gyereke azt szűri le életének tanújaként, hogy „Anya szerencsétlen”, az már több, mint nehézség. Az romboló, mindkettőjük számára.
Miért lehet olyan alattomos az imposztorszindróma?
Az imposztorszindróma egy olyan belső élmény, amikor valaki – sikerek ide vagy oda – úgy érzi, valójában nem érdemli meg az elismerést. Félelem él benne attól, hogy mások „leleplezik”: valójában nem olyan okos, kompetens, rátermett, mint amilyennek látszik.
Ez az állapot különösen gyakori:
- teljesítménycentrikus környezetben élőknél,
- maximalistáknál,
- nőknél, akik férfiak uralta közegben dolgoznak,
- segítő szakmákban dolgozóknál, akik mások jóllétéért felelnek,
- szülőknél, akiknek több szerepben helyt kell állniuk egyszerre.
Aki imposztorként éli meg önmagát, nemcsak a munkahelyén, de otthon is kisugározhatja belső megélését.
A gyerekek előtt ügyetlennek, szétszórtnak, inkompetensnek tűnni különösen fájdalmas
– hiszen pont nekik szeretnénk erőt, magabiztosságot és példát mutatni. Ehelyett saját bizonytalanságunkat „tanítjuk”, még ha nem is tudatosan.
Mit lehet tenni, ha túl kicsinek érzed magad?
Az imposztorszindrómát nem lehet egy mozdulattal kisöpörni magunkból. Az első lépés az, hogy észrevesszük a saját belső narratívánkat: milyen szavakkal beszélünk magunkról? Hogyan reagálunk, ha dicséretet kapunk? Mennyire tudunk megállni, örülni, büszkének lenni?
Segíthet:
- egy napló, amiben nyomon követjük a gondolatainkat,
- egy bizalmi személy, akinek elmondhatjuk a kételyeinket,
- pszichológus vagy coach, aki kívülről tükröt tart,
- és az is, ha tudatosítjuk, hogy amit érzünk, az nem egyenlő a valósággal.
És – Lillának üzenve – talán az is segít, ha legközelebb, mikor a gyerek megkérdezi, miért vagyunk ilyen szerencsétlenek, azt mondjuk: „Épp most tanulom, hogy nem is vagyok az.”
Ha kíváncsi vagy a gyermekkori traumából való felépülés jeleire, ezt a cikket ajánljuk.
