A pszichológus szerint gyakran monodrámát játszunk, amiben a másik a díszlet. De van megoldás.
…. most irányítsd a figyelmedet a lélegzetedre… Kényelmes fotelban ülök, a hátam egyenes, kezem a combomon pihen, szemem csukva. ... irányítsd a figyelmedet arra, ahogy a levegő ki-be jár a testedben… Könnyűnek hangzik. Beszívom a levegőt, emelkedik a mellkasom, megtelik a tüdőm. Kifújom a levegőt, figyelem, ahogy kiáramlik az orromon, a számon. Mondjuk inkább a számon. Igen, ha figyelem a légzésemet, akkor mindig inkább a számon fújom ki a levegőt. Hiába, belém égett a Pilates légzéstechnikája. Pedig mennyire nehezen ment az elején! Rengeteget bénáztam azzal, hogy jól vegyem a levegőt a bonyolultabb gyakorlatoknál. Mondjuk mindennel rengeteget bénáztam. Akkor vártam a fiam. Imádtam azt az egész időszakot. Talán soha nem voltam még annyira nyugodt, mint akkor… ...ha elterelődött a figyelmed, gyengéden tereld vissza a légzésedre… Hupszi. Szóval: beszívom a levegőt, emelkedik a mellkasom, megtelik a tüdőm. Aztán kifújom, figyelem, ahogy kiáramlik a levegő az orromon és a számon. Annyira durva: konkrétan nehéz beszívni a levegőt. Mintha lenne bennem valami gát, ami akadályoz a légzésben. Ugyanezt érzem mostanában a magánéletemben is. Valahogy nehéz befogadnom a pasim felől érkező érzéseket. De vajon mi tart vissza? Mitől lettem ilyen bizalmatlan? Bizalmatlanság ez egyáltalán? ...ha elterelődött a figyelmed, gyengéden tereld vissza a légzésedre… Ó. Szóval: beszívom a levegőt, emelkedik a mellkasom...
Hogy mi az ördög ez az egész?
Ez egy tízperces ülő meditáció egy részlete a tudatos jelenlét gyakorlására. Pontosabban az, ami egy tízperces ülőmeditáció instrukciója során az agyamban játszódik. A feladatom egyébként nem más volt, mint tíz percen át figyelni a saját légzésemet. Csak azt. Megfigyelni mi történik, milyen érzéseket kelt mindez bennem, hogyan vagyok jelen a helyzetben. Ahogy láthatta, nem volt könnyű. Legalábbis kezdetben, amíg bele nem jöttem, nem volt az. Önnek vajon jobban menne? Talán. De a pörgő nyugati elménk nem éppen ehhez van hozzászokva.
A figyelmünk ugyanis alapvetően hajlamos elkavarodni a jelenből. Ilyenkor a múltban bolyongunk az emlékek között, történeteket játsszuk le újra és újra, vagy a jövőn aggodalmaskodunk, igyekszünk felkészülni mindenre, forgatókönyveket gyártunk, lehetőségeket mérlegelünk. Aztán megesik az is, hogy a figyelmünk egy kósza gondolat után ered, fantáziatörténeteket szövögetünk, vagy éppen igyekszünk kimászni a mindent elborító érzelmekből. De bárhol is járunk, az nem itt van. Nem itt és most.
Általában nincs is ezzel semmi baj, az elménk kóborlása természetes. A tervezés segít a céljaink kialakításában, a múlt megértése és megdolgozása segít a fejlődésben, a fantáziánkban való utazás pedig közelebb visz a mélyebb, nem tudatos érzelmeinkhez. Baj akkor van, ha akkor is nehezen tudunk jelen lenni helyzetekben, ha szeretnénk, ha a gyerek hangos álmodozása helyett a másnapi feladatainkon agyalunk, ha nem tudunk egymásra hangolódni partnerünkkel, nem tudunk feloldódni és örömet találni abban a tevékenységben, amit éppen végzünk, vagy éppen képtelenek vagyunk a félelmeinken, szorongásainkon, fájdalmunkon kívül másra koncentrálni.
Ilyenkor pedig nemcsak azzal szembesülünk, hogy nem tudjuk megélni a szép dolgokat a napunkban, hogy nem tudunk örülni a váratlan napsütésnek, nem tudunk együtt nevetni a gyerekkel a konyhai maszatolás közepette, vagy élvezni azt, hogy végre hátradőlhetünk. Ilyenkor az adott helyzetre sem vagyunk képesek reagálni. Pontosabban: a reakcióinkban nem csak az adott helyzetre vonatkozó érzelmeinket sűrítjük bele, de benne van minden félelmünk, szorongásunk, fájdalmunk. Minden, ami a múltban történt. Minden, amivel éppen tele van a fejünk. A reakcióink ilyenkor nem a helyzetnek szólnak, nem a környezetünkkel kölcsönhatásban működünk. Olyan az egész, mintha egy monodrámát játszanánk, amiben mindenki más csak díszlet. Ez pedig nemcsak félreviszi a másikkal való interakciónkat, nemcsak a kommunikáció, de a kapcsolat maga is könnyen sérül. Így lesz egy elfelejtett tejfölből éktelen kaffogás, a gyerek szakadt pulcsijából indulatos oktatómonológ, és épp így címkéz minket alkalmatlannak a főnök is egy el nem küldött levél miatt. Így lesz egy lényegtelen történésből konfliktus. Egy konfliktus, aminek láthatatlan a gyökere.
A tudatos jelenlét gyakorlásával azt tanulhatjuk meg, hogyan kell kíváncsian, nyitottan, az automatizmustól egy lépéssel messzebbről, tudatosan megfigyelni azt, ami a környezetünkben és bennünk zajlik. Ez abban segít, hogy jobban megismerjünk magunkat, a saját működésünket, ahogy segít abban is, hogy képesek legyünk jobban alkalmazkodni a környezetünkhöz, szorosabban kapcsolódni az ott lévő emberekhez. Ha képesek vagyunk a jelenben, a jelenre reagálni, nem gerjesztünk érthetetlen konfliktusokat, nem öntjük egymásra minden felhalmozott sérelmünket. A mindfulness tehát segít abban, hogy hatékonyan és kevesebb fájdalommal oldjuk meg konfliktusainkat. Nekem legalábbis segít. Persze nem tudom mindig megvalósítani, hogy a jelenre reagáljak. Sokszor csak egy vita, egy felcsattanás, vagy egy sértődés után jövök rá, mennyire nem voltam jelen a helyzetben, mennyire nem az itt és mostról szóltak a reakcióim. Ezzel a felismeréssel azonban már más alapokról lehet újrakezdeni a beszélgetést. Mert mindig el lehet kezdeni újra, el lehet magyarázni, mi zajlott bennünk, mi vitt minket félre, és lehet ezek tudatában, másodszor is reagálni. Arra, ami valójában megtörtént.
Többek között ezért csodás dolog a tudatos jelenlét gyakorlása, de hogy miért még, az február 10-én, a következő Ego tesközelben előadáson kiderül. Vendégünk dr. Szondy Máté klinikai szakpszichológus lesz. Jegyeket a képre kattintva vásárolhat.
