Állítsd be, hogy a Dívány az elsők között legyen a Google-találatokban!
A KIP (Katatím Imaginatív Pszichoterápia) eljáráshoz a képzeletünk kell, na meg a tudattalan, ami a képeket kitölti. A pszichológus kipróbálta, és maga is meglepődött.
Apró mező volt, szabályos félkörívben terült el a dombtetőn, körülötte sűrű, sötét erdő. A hatalmas fák kopaszon, valószerűtlenül szorosan álltak, sugárzott mögülük a sötétség. A rét ellenben tiszta volt, napsütötte és meleg, friss, fiatal fűvel borított, a talpamnak lágy és kellemes, sehol egy gaz, sehol egy szúrós gyom, csak a gyep apró sárga és lila virágokkal tarkítva. A mező közepén lapos, szürke szikla meredt, a követ átmelegítette a tavaszi nap, erre heveredtem le békésen, mezítláb. Maga volt a nyugalom.
Mindez azonban csak fejemben létezett. Valójában ugyanis az angyalföldi Hajózási Szakközépiskola egyik termében, egy kényelmetlen faszéken ültem tucatmagammal, ellazult testtel, becsukott szemmel. Itt tartották a Pszinapszis pszichorendezvény műhelyeit, ahol a jelentkezők háromórás foglalkozások keretében ismerkedhettek a tudomány különböző módszereivel. Kollégáim között volt, akit a saját rajzának, szobrának elemzése, és akadt, akit az asszertivitás-tréning hozott lázba – én a dr. Fadgyas Ildikó vezette Katatím Imaginatív Pszichoterápia műhelyt választottam. Misztikus egy név. Miért pont erre jelentkeztem? Mert a pszichológus diplomám, a pszichoanalízisben szerzett terápiás élményeim és a folyamatban lévő szakképzésem ellenére ötletem sem volt, hogy mi az ördögöt takarhat ez az elnevezés a gyakorlatban.
De tényleg, mi az ördögöt jelent az, hogy Katatím Imaginatív Pszichoterápia?
A KIP-nek rövidített, korábban katatím képélmény néven futó módszer pszichoanalitikus gyökerű, hivatalos definíciója szerint egy mélylélektani pszichodinamikai alapokon nyugvó imaginatív pszichoterápiás eljárás. Ez egyrészt azt jelenti, hogy jelentősen épít a tudattalanra, arra a lelki felületre, ahol azok az ösztönös késztetéseink, vágyaink, érzéseink, indulataink és emlékeink honolnak, amiknek éppen nem vagyunk tudatában. A pszichoanalitikus elmélet szerint a tudattalanunk gyakran képekben jelenik meg, például akkor, amikor álmodunk. A módszer alapvetően ezekkel a tudattalanból táplálkozó képekkel dolgozik, a terapeuta vezetésével olyan állapotba kerülünk, mintha ébren álmodnánk.
Ehhez először is egyszerű instrukciók által – meditációhoz hasonló – beszűkült figyelemmel jellemezhető módosult tudatállapotba kerülünk, majd a terapeuta kérései, irányítása alapján alapvető természeti képeket képzelünk el. A terapeuta tehát ad egy ún. hívóképet, amit aztán a kérdései alapján a fejünkben a legapróbb részletekig kidolgozunk. A kép változik, áramlik, és közben mélylélektani eseményeket mozgat meg, terepet ad arra, hogy a belső világunk tükröződjön rajta. A terapeuta eközben ott van velünk, kérdéseivel, a párbeszéddel végigvezet ezeken a képeken, biztonságot, támogatást nyújt saját magunk mélyebb megismeréséhez. A módszernek több szintje van, az alapfokon hat standard képet használ a terapeuta, mindegyik képnek szimbolikus jelentősége van, mind a lényünk egy-egy szeletét jelképezi. A rét például a kiindulópont, megmutatja a belső hangulatunkat, és sokat elárul a korai éveinkről, az anyával való viszonyról. A hegy a teljesítmény szimbóluma, a patak az életerőé, a személyiségfejlődés útjáé, a ház a személyiségé, míg az erdő széle a tudattalané.
Tudtam, hogy nem kell most benéznem az erdőbe
A műhely első órájában a módszerről beszélgettünk, majd félórás sajátélmény következett, amikor mindenki körbebarangolhatta a fejében felbukkanó tájat. Nehezen engedtem bele magamat a munkába, nehezen lazultam el, dolgozott bennem a szkepszis és a bizonytalanság, hogy akarom-e ezt a túrát idegenek között ülve megtenni. Aztán a réten jó lett, annyira jó lett, hogy a patakom partjára már vígan rohantam le, a forrásnál meg nekiálltam köveket pakolni: akartam, hogy erősebben, intenzívebben zubogjon. Ezerfelé kell figyelnem mostanában, hulla fáradt vagyok, erő kellene, energia – azt hiszem, ezt kerestem ott.
A hegyem nem érdekelt, a rétre, oda vágytam vissza, ahol az instrukció alapján egy biztonságos pontra, a meleg kövemre kuporodtam, és onnan leskelődtem az erdő széle felé. Pedig nem akartam. Tudtam, hogy ez a helyzet nem alkalmas arra, hogy megküzdjek bármivel, ami itt feltör belőlem. Aztán elhessegettem a félelmeimet, végül is mi történhetne, de tényleg. Sasoltam az erdőt. Nem kellett sokáig várnom, a második másodpercben az erődből egy szempár villant rám. Tudtam, ki ő. Hónapok óta tologatom, hogy szembe nézzek egy veszteséggel, hogy biztosítsam magamnak a megérdemelt gyászt. Nem tettem meg, nem tudtam, nem bírtam. És ahogy egy pillanatra hajlandó voltam magamba nézni, azonnal a felszínre, a tudatomba tódult a lezáratlan feladatom. Ő nézett ki az erdőmből. Pánikba estem. Nem akartam. Nem ott, nem akkor. Próbáltam visszatuszkolni, próbáltam elmenni, vissza a patakhoz, próbáltam lezárni az erdőt, de már hiába: már megállíthatatlanul jött kifelé. Meg kellett érintenem őt, először esetlenül, viszolyogva, bizonytalanul, aztán hirtelen meglett, mit kell tennem.
A rétemen egyetlen hatalmas virág virágzott, zárt lila szirma között pihentettem már a fejem. Oda emeltem őt is, aki lassan összeolvadt a virággal, szirommá változott és én megnyugodtam. Nehéz volt elhagynom a mezőt. A csoportvezető hívó hangjára a réten egy nehéz fadeszkákból eszkábált ajtó jelent meg, de sokáig hezitáltam, hogy visszamenjek-e rajta. Maradtam volna még. Az élményeket aztán közösen beszéltük át, ez zárta a foglalkozást.
És mennyi ebben a bullshit faktor?
Hülyén hangozhat ez így leírva, főleg akkor, ha az ember eleve nehezen hisz abban, hogy számos olyan dolog vezérli a viselkedésünket, befolyásolja a hangulatunkat, a jóllétünket, aminek nem vagyunk tudatában. Én ugyan nem így gondolkodom, de amit itt tapasztaltam, engem is meglepett. Az élmény katartikus volt, megrázó és felszabadító egyszerre, és az elmúlt másfél hétben rengetegszer eszembe jutott. Biztosan nem történik ez mindig, mindenkivel. Biztos akad, akihez ez a módszer jobban passzol, és akad, akihez kevésbé. Engem akkor és ott nagyon eltalált, és azóta is forgatom a fejemben, hogy terápiás keretek között alaposabban is megismerjem az eljárást. Önismeretből ugyanis sohasem elég.
