A jó koncerttől eksztázisba esünk, szépen nyomon követhető az agyunkban, hogy hogyan. A koncertélmény pszichológiája következik.
Középre álltam, a hangfalaktól kb. egyenlő távolságára. Mellettem egy középkorú, szakállas, kövér rocker, impozáns sörhassal, meg sörrel. Mögöttem egy hátranyalt hajú fickó szürreálisan trendin, nyilván nem volt idő átöltözni, a multitól jött, egyenest. Előttem félrészeg tinik toporogtak türelmetlenül.Toporogtam én is, egyedül, zsebre dugott kézzel, szendén. Aztán elkezdődött. És megszűnt létezni minden. Már a második számtól teli torokból üvöltöttem és ugráltam felváltva, a rocker hátravetett fejjel énekelt, az irodista égbe emelt karral csápolt, a kölykök vadul lökdösték egymást. Mind imádtuk. Másfél órával később pedig úgy vigyorogtunk egymásra kielégülten és boldogan, mintha életünk dugásán lettünk volna túl.
De miért? Miért történik ez velünk az igazán jó koncerteken? Honnan ez az önfeledt öröm, az eksztázis? A koncertélmény pszichológiája következik.
A zene útja a hangfaltól a boldogságig
Az nem újdonság, hogy a zene képes befolyásolni az érzelmeinket, hogy romantikus hangulatba ringat, reményt kelt, és azt is el tudja hitetni velük, hogy a körülöttünk lévő emberek szomorúbbak, mint valójában. De hogyan éri el mindezt? Mázli, hogy az agykutatókat is ez izgatja.
A vizsgálatokból kiderül, hogy a szervezetünk már azelőtt felpörög, hogy tudatosulna bennünk: zenét hallunk. Figyelmünk önkéntelenül a hangforrás felé fordul, testünk rögtön reagál a ritmusra. Automatikusan mozdulunk. Miután a figyelmünket felkeltette, a zene az érzelmekért felelős agyterületek felé veszi az irányt. Az amigdalában jelennek meg az első, még csak egyszerű, pozitív vagy negatív érzelmek, kiderül, hogy bejön-e a muzsika, hogy közelítünk-e a forrás felé vagy inkább menekülünk előle. Ez az agyterület aktív akkor is, amikor az arcokat, a szagokat vagy más zajokat értékelünk, amikor kiderül, hogy társas szempontból fontosak-e nekünk ezek az ingerek.
A következő pillanatban pedig már azok az idegsejtek is tüzelni kezdenek, amik a klassz zene keltette borzongásért felelőlesek. Ez a terület érzékeny az olyan alapból élvezetes dolgokra, mint a kaja vagy a szex, de ez pörög be akkor is, ha elönt minket a pénz vagy a hatalom mámora. Ennek a régiónak nemcsak a zene élvezetében van szerepe, de abban is, hogy aktívan keressük az élményt. Tehát a zene az emberek többségének jutalom, öröm, élvezet, és ez az agyunkban pontosan ki is mutatható. Meg a vérünkben, persze. A zene hatására ugyanis hormonok árasztják el a testet. A jutalmazó dopamin, az eufóriát okozó szerotonin, az izgatottságot hozó adrenalin különböző kombinációi együtt járnak azzal, hogy pontosan milyen érzelmeket vált ki belőlünk a zene, hogy épp a meglepődés, a boldogság vagy a félelem dominál-e bennünk.
Jó zene hallatán olyan terület is aktívvá válik az agyunkban, amit például drogozás közben borít el a dopamin. Nem véletlen az az élvezet érzés. Mindeközben lázba jön a hippokampusz is, ami nemcsak az emlékeinkért (az megvan, milyen könnyen kapcsolunk emlékeket egy-egy számhoz?) felelős, de fontos szerepe van a szervezet stresszhelyzetre adott reakciójában is, és ez utóbbit a számunkra élvezetes zene csodásan csillapítja. Viszlát, magas stresszhormonszint, minden jót, kortizol, hello, megkönnyebbülés.
A zene által kiváltott érzések egyébként hasonlóak ahhoz, amit mondjuk egy beszélgetés közben érzünk. A testi reakciók, az arckifejezések mind-mind felbukkannak, és ezekről a fizikai reakciókról aztán visszajelzést is kap az agy, ami csak megerősíti bennünk az érzelmek intenzitását. A hatást egyébként nemcsak maga a muzsika, de az előadás jellemzői is befolyásolják: a feszültség, a nyugalom, a szünetek, mind az érzelmeinkkel játszanak. A zene tehát az agyunk legelemibb érzelmi és jutalmazó rendszerére hat, ami már önmagában elég lenne egy eksztatikus koncertélményhez. Pedig ez még csak a történet egyik fele.
A tömeg még rátesz egy lapáttal. Kettővel.
A zenéhez ösztönösen, természetesen vonzódunk, nem véletlen, hogy az emberiség történetének minden pontján, minden kultúrában felbukkan. Az antropológiai kutatásokból pedig kiderül, hogy az elsődleges funkciója mindenhol közösségi: összehozza és összeköti az embereket. (Oké, az elmúlt évtizedekben egy csomót hallgatunk egyedül zenét, de régen nem ez volt a jellemző.) Úgy tűnik, hogy a zene testünkre, érzelmeinkre gyakorolt hatása, az, ahogy képes minket kikapcsolni, elragadni, csak fokozódik, ha többen hallgatjuk. Egy koncerten, egy közös zenei élmény során az agyunk összehangolódik – olyan ez, mint amikor mélyen együtt érzünk, empatizálunk valakivel. Csak ebben az esetben ez nem egyvalaki, hanem egy tömeg.
Az empátia és a közös tevékenységben való feloldódás pedig összeköti, a zene összekoordinálja, szinkronba hozza az emberek mozdulatait, amit minden élethelyzetben nagyon szeretünk. Talán azért, mert olyankor sohasem vagyunk egyedül. Az élmények hatására pedig összeforr a hallgatóság, egy rövid időre összetartoznak, azonos élményeket élnek meg együtt, közös csoport lesznek. Mi pedig szeretünk csoporthoz tartozni, mert motivál, megerősít és stabilitást ad. Az érzés, hogy tartozunk valahová, jót tesz az egészségünknek, az életkilátásainknak. Egy koncert hallgatósága persze csak egy átmeneti csoport, de akkor és ott érzelmileg sokat tud adni.
Ez az egész persze csak a jó koncertekre igaz. Azokra, ahol tényleg fel tudunk oldódni a zenében és képesek vagyunk kizárni a világ többi részét. Ha ez nincs meg, az öröm, az eksztázis és a kielégülés is elmarad. Akkor pedig nyilván zavarni fog a tömeg, az, hogy túl sokan vannak túl közel, ráadásul ugrálnak, a lábunkra lépnek, könyökkel bökdösnek, elénk állnak, meg ránk löttyintik a sört. Meg különben is. Állni kell egy csomót, néha sötét van, néha sok a fény, szarul szól az egész, meg késő is van és öregek is vagyunk már ehhez. Ilyen is van, persze. De csak ezért kár kihagyni az eksztázis lehetőségét.
