Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Dívány!
Bármikor szívesebben választja a lazsálást a pörgés helyett? Simán lehet, hogy a génjei miatt van. Az AsapScience tudósai megmagyarázták.
Ismerős az a lazító nyugalom, ami olyankor jön, ha az ember csak döglik a kanapén, sorozatot bámul, olvas vagy egyszerűen nem csinálni semmit? És hogy milyen jólesik néha alibialudni takarítás vagy munka helyett? (Itt jegyezném meg, főnök, hogy én soha nem csinálnék ilyet.) Ezekben a helyzetekben előszeretettel magyarázzuk a lustaságunkat a kimerültségtől a jól megérdemelt pihenésig bármivel – meg különben is, a lustaság félegészség, ugye. És ez így is van jól. Néhanapján. De vajon mi a magyarázata annak, hogy akadnak közöttünk szörnyen lusta emberek? Olyanok, akik bármikor inkább választják a döglést és a semmittevést a pörgés helyett? Meg fog döbbenni: a génjeink miatt lehet. Az AsapScience biológusai megmagyarázták.
Van a szervezetünkben ez a dopamin nevű jutalmazóhormon, amely révén kaptunk egy eleve beépített motiválórendszert, ami többek között a kajálás, a szex és a mozgás irányába lökdös minket. Az, hogy ezeket a dolgokat szeressük és keressük, genetikailag kódolva van, ha nem így lenne, akkor az evolúció hőskorában azon a bizonyos fán kuporogva pusztultunk volna el. Azt, hogy általában mennyire génfüggő a fizikai aktivitás szeretete, számos állatkísérlet bizonyítja, vagyis részben az, hogy simán ki lehet tenyészteni lusta és hiperaktív állatokat a laborban. A kutatók arra is rájöttek, hogy a lusta lények esetében egy speciális dopamin receptor kialakításáért felelős gén mutálódik, ha pedig nincs receptor, ami felvegye a dopamint, akkor nincs belső ösztönző és belső jutalom, ami a mozgás felé hajtana. Ilyenkor aztán bőven kielégítő a lazsálás.
Mielőtt azonban a homlokára tetováltatná, a „ne cseszegess, a génjeim miatt vagyok lusta” feliratot, van egy rossz hírünk: a génjeink nem determinálnak minket. Igen, tény, hogy a genetikailag lustáknak nehezebb megmozdulniuk, de ha már egyszer megteszik, ha csinálják, akkor a folyamat önmagában jutalmazó erejű lesz. Az ugyanis elég klassz, ha erősebbnek, fittebbnek érezzük magunkat, ha többet látunk, tapasztalunk a világból és ezáltal jobban megismerjük azt – meg persze magunkat is.
