Eszem húst, csak nem állatokét

Nem szeretek erkölcsi vitákba bonyolódni a húsevésről, már csak azért sem, mert semmivel sem tartom rosszabb embernek a húsevőket, mint a vegánokat. Én azért vagyok vegán, mert igyekszem úgy élni, hogy ne ártsak, hanem építsek, amíg ezen a bolygón vagyok, ennek a filozófiának a gyakorlására pedig millió módunk van, nem csak az, hogy leszoktatjuk magunkat a húsról.

Mondhatnám azt is, hogy nem sokat ér a vegetarianizmus, ha közben valaki embereket eszik - azaz nem bánik másokkal tisztelettel és szeretettel. Ugyanakkor az önző, élvhajhász és zabolátlan emberi természetünket annyira nehéz kordában tartani, hogy lássuk be: az, hogy megválasztjuk, mit teszünk a tányérunkra, még az egyik legegyszerűbb módja annak, hogy kitartsunk az elveink mellett. Más szóval: sokkal könnyebb vegánnak lenni, mint mondjuk sosem hazudni, vagy egy életen át hűségesnek maradni egyvalakihez.

Jómagam öt éve lettem vegán, egy egyszerű döntés után, amely már hosszú évek óta érlelődött bennem. Emlékszem, a kedvenc éttermemben ültem Özge kutyámmal az ölemben, és épp libacombot falatoztam, amikor feltűnt, hogy a két állat között - amelyet nap mint nap babiusgatok, és amelyet pároltkáposztával fogyasztok - gyakorlatilag semmi különbség nincsen. A kutyám és a pulyka combja még méretben is megegyeztek egymással. Nem volt jó érzés.

"Se hús, se sajt, se tojás? Akkor mit eszel?"

Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva az emberek nagyrésze abban a tévhitben él, hogy a vegánok kizárólag fura kajákat esznek, amik csakis méregdrága alapanyagokból készíthetőek el. Rengetegszer kérdezik tőlem, hogy "mivel helyettesítsem a tojást?", meg hogy "mivel pótoljam a húsból és tejtermékből származó fehérjét?", de a nagy helyzet az, hogy mi vegánok semmit sem "pótlunk": egyszerűen csak nem használunk állati eredetű alapanyagokat.

Bármily hihetetlen, az ételek nagy része - legyen szó süteményekről, szószokról, vagy akár klasszikus magyar fogásokról -, tökéletesen működik zsír, tojás, tejszín, tejföl, és egyéb koleszterinbombák nélkül is, a proteinbevitel pedig nem lehet probléma egy kiegyensúlyozott vegán étrendjében. Száz gramm tökmagban, mogyoróban, vagy mandulában például több fehérje van, mint ugyanennyi pulykamellben vagy tonhalban, a hüvelyesek pedig száz grammonként majd' háromszor annyi proteint tartalmaznak, mint mondjuk a joghurt.

Magyarországon még mindig erősen tartja magát az a feltételezés, hogy a vegák vérszegények, a "diéta" szóról pedig automatikusan a fogyókúrára asszociálunk. Pedig a "diet" szó sokkal inkább jelent étrendet, mint kampányszerű önsanyargatást. A Dietetikai Szövetségek világszerte egyetértenek abban, hogy egy okosan táplálkozó vegán nem csak, hogy életben marad, de jelentősen csökken nála a szív- és érrendszeri megbetegedések esélye, ráadásul az elhízástól sem kell tartania. Ez az a pont, ahol általában felmerül, hogy "ha nem eszem tejterméket és húst, akkor sokkal több szénhidráttal tömöm majd magam", ám a valóságban senki sem fog több krumplit és kenyeret enni csak azért, mert nem eszik húst.

A "boldog állat" programok persze humánusabb alternatívát is kínálnak azoknak, akik úgy szeretnék elfogyasztani a rántott húsukat, hogy közben elmondhatják maguknak: "ez az állat igazi füvet legelészett", vagy a rántottájuk fölé hajolva boldogan nyugtázzák, hogy ezt a tyúkot tuti nem ketrecben tartották. Az én személyes gondom ezzel annyi, hogy sosem láttam a címkén feltüntetett "biofarmot", nem tudom, kik etetik, nevelik az ott élő állatokat, adnak-e nevet nekik, kedvesen, tisztelettel bánnak -e velük. Ha lenne egy saját kecském, akit elneveznék mondjuk Cupcake-nek, és épp olyan szertető gondoskodással venném körül, mint a kutyáimat, akkor valószínűleg nem ütközne morális gátakba, hogy kecsketejjel igyam a kávémat. Addig viszont marad a rizstej.

Érdekes, hogy az ember az egyetlen élőlény, amely képes arra, hogy a legjelentéktelenebb napi teendőinek is morális mélységet ad. "Nem könyökölünk az asztalra.", meg ilyenek. Emellett arra is képesek vagyunk, hogy gondoskodjunk az egészségünkről: nincs még egy állat, aki állandóan fogat, kezet és gyümölcsöket suvickol. Ám ahogy Jonathan Safran Foer írja Állatok a tányéromon című könyvében, "a csirkék sok mindenre képesek, de arra nem, hogy kifinomult modorban egyezséget kössenek az emberekkel".

Főzni bárki tud

Magyarországon egyáltalán nem könnyű vegánnak lenni, ha az ember nem szeret főzőcskézni. Az éttermek vegetáriánus kínálata a rántott karfiolra és a rántott sajtra korlátozódik - jelzem, egyik sem vegán -, a kávézók nagy részében pedig a szója, rizs, vagy mandulatej említése értetlenséget, esetleg kuncogást, rosszabb esetben sértődöttséget vált ki a baristákból. Persze azért akadnak csodálatos vegánkaja-lelőhelyek Budapesten is (a kedvenceimet hamarosan össze is szedem majd egy cikkbe), de a legjobb, amit tehetünk, mégiscsak az, hogy rászoktatjuk magunkat a főzésre. Ismerem a "nincs nekem erre időm" dumát, de a helyzet az, hogy egy háromfogásos vacsora elkészítése még mosogatással együtt sem tart tovább egy óránál (nemsokára indul egy vegán recept-rovatom is itt, a Dívány Alapkonyha rovatában!). Ezért a csekély idő- és energiabefektetésért cserébe pedig a világ legfinomabb kajái sorakozhatnak a hűtőnkben nap mint nap. Olyan fogások, amikről pontosan tudjuk, miből készültek, pont úgy vannak fűszerezve, ahogy mi szeretjük, és pont annyi van belőle, amennyire szükségünk van.

Vega korszakom előtt egyébként rengeteg húst ettem, gigantikus argentin steakeket tüntettem el, a kedvenc ételem pedig a duplasajtos McRoyal volt, amiben még a legnagyobb Meki-rajongók szerint is aránytalanul sok hús van. Vegánként viszont felfedeztem, hogy amikor húsra vágyom, valójában egyfajta nehéz, sűrű, mély ízvilág után sóvárgok, amit nem feltétlenül egy állat szerve vagy testrésze kell, hogy megtestesítsen. Ezt pedig könnyedén megteremthetem fűszerekkel: egy héjában, tűzön sült padlizsán hámozás után, olívaolajban megpirítva, frissen őrölt borssal, egy kis füstölt paprikával, zöldfűszerekkel és mondjuk egy mustáros-fokhagymás mártással húsz perc alatt megvan, és senki sem szenvedett érte... legfeljebb az, aki a végén mosogat.